Somogyi Múzeumok Közleményei 18. (Kaposvár, 2008)

HORVÁTH JÁNOS: A Rippl-Rónai tanítványok. Rippl-Rónai művészetének hatása az 1910-es években Kaposváron

Éppen a modern kifejezési stílusban nem találtak értéket, amelyért nehéz, áldozatos sorsot vállalt Rónai. Minden a művésszel összefüggő dolognak csak az extrém oldalát látták. Valójában nem tudták megérteni azt, hogy számukra az egyáltalán nem tetsző festményekkel is sikeres és gazdaggá lehet válni. Egy kalandos út mesébe illő, szerencséjét olvasták ki életéből. Sok öröm és büszkeség forrása lett a hírnév. Kaposváron a tekintélyt nem a művészetért, hanem a hírnevessé és a vagyonossá válásért kapta. Akinek ott birtoka van, annak van tekintélye is. A többségtől elütő külsőségekben, öltözködésben, hajviseletben mutatkozó különc eltérések a kisvárosi polgárban kétes érzelmeket keltett. Az is botrányos, hogy idegen nővel élt, mint tudjuk, sokáig nem volt Lazarine-nal megesküdve. Az anyagilag független, a hivatali rangra fittyet hányó, magabiztos fellépésű művész az illetlenség és dölyf benyomását keltette a címzetes urak szemében. A sajtója jó volt, de ez nem jelentette azt, hogy ugyanolyan mértékben elfogadták volna, mint Budapesten. Az olyan kis város, mint Kaposvár tovább megőrzi a nagy művész által keltett örvények nyomát, mert kevés a változás, ami eltörölné. Minden extrémitás tetejében, ott láthatták a szolid polgárok a „kukoricás" képeket. Már a stílus megjelölése, „kockacukros", vagy „kukoricás" is, komolytalanul hatott rájuk. Maga a művész, mit sem törődve az elmélettel, ejtette ki rájuk a címkévé vált szót. A mozaikos ecsetkezelés vadságát a művészkollégák is rosszalló megjegyzésekkel illették. Durvának tartották, azt a temperamentumot, vitalitást, amely Rippl-Rónait elvezeti a „vad" stílushoz. Csaknem száz év kellett, hogy az európai művészet ismeretében, a „magyar vadak" stílus kategória meghatározásával, a kukoricás Rippl képek kiemelkedően megbecsült helyre kerüljenek. Az enteriőr képeket már a maga idején gyorsan tudták megérteni és befogadni. Azért, mert kapcsolódást tartalmazott a XIX. századi zsáner témájú művészettel. A modell felismerhetősége nagyon szórakoztatóan hatott. Kaposváron ezt is félreértéssel fogadták. Ismerjük Piacsek bácsi panaszát Margit leányától, hogy Rippl-Rónai ecsetjétől, a karikatúraszerűen kigúnyoltnak érezte magát. - „... Jóska kissé eltúlozta nagy orrát és piros arcszínét, viszont tökéletesen megörökítette sajátos mozdulatait."

25 Amikor Rippl-Rónainál az öregség és az alkotói kényelem ideje bekövetkezett, lelepleződött az esendő ember. A munka és összpontosítás szempontjából kevésbé megterhelő, de jövedelmező pasztell arcképeket vállaló művészbe - a hírnév magasáról letaszítván, lehet rúgni. „Eladta magát. Lipótvárosi szalonfestő. Legfeljebb a párizsi korszaka marad fenn." - így nyilatkozott Bernáth, aki nem állhatta a szecessziós stílust és a „kukoricás" képeket szóra sem tartotta érdemesnek.

26 Rippl-Rónai budai műtermében Hermann Lipótnéval 1926 k. Jöttek az új radikálisok és árnyékukban előbújtak a sértettek, akikről Rippl-Rónai valaha kíméletlen bírálatot mondott. Bernáth szerint „nem mondott ő jót senkire."

27 A fent idézett Rippl-Rónai levél és visszaemlékezési dokumentumok alapján igaztalan az állítás. Tudott jót mondani és dicsért is. A festőforradalmár nem pedagógiai szempontokat fontolgatva, hanem radikálisan fogalmazta meg ítéletét. Az idős és bölcs Rippl-Rónai átlátott a fiatal kollégák támadásán. Tudta, hogy a nemzedékek harcával, súlyos drámák, sértődések mentén újul meg a művészet. Fiatal korában ő is heves indulatokat táplált a művészi tekintélyuralommal szemben. Szerette a fiatalokat, bízott bennük, segítette, tanította őket. Ismertté vált eset, amikor már részt vett a budapesti kiállítások zsűrijében, a MIÉNK 1909-i anyagát bíráló zsűritagokat, Szinyei Merse Pált és Ferenczy Károlyt is meglepő, nézeteltéréshez vezető engedékenységet tanúsított az újat hozó, kísérletező fiatal festők képei iránt. Ugyanazok a fiatalok egyszer-kétszer bevették a saját kiállító csoportjukba, végül mellőzték Rippl-Rónait. Fájlalva vette tudomásul, hogy végül őt is meghaladta a kor. Túltette magát rajta. 1927. őszén a Róma-villában történt, hogy Bernáth Aurél meglátogatta nagybeteg Rippl-Rónait. Az életével leszámolt Rippl így szólt Bernáthnak, aki mélyen megrendült a hallott szavaktól. „ - Azért én magát mindig szerettem. Azért mondta, tehát megbocsátotta levelemet. Vén cigány vagy! - gondoltam, s ugyanakkor a belső sírás is fojtogatott."

28 Horváth János: Rippl-Rónai emlékkönyv. Kaposvár, 1995. Piacsek bácsi és leányai. 20. oldal. Bernáth Aurél: Utak Pannóniából. 1960. Szépirodalmi Kiadó. Búcsúm Rippl-Rónaitól. 432. oldal. Bernáth Aurél: Utak Pannóniából. 1960. Szépirodalmi Kiadó. Búcsúm Rippl-Rónaitól. 438. oldal. Bernáth Aurél: Utak Pannóniából. 1960. Szépirodalmi Kiadó. Búcsúm Rippl-Rónaitól. 442. oldal.