Somogyi Múzeumok Közleményei 18. (Kaposvár, 2008)
VARGA ÉVA: „Vérzivataros esztendők"
A levelezésből úgy tűnik, hogy Gönczi csak a csurgói kerületi biztossal egyeztetett vidéki kiszállásról, amire csak szeptember végén került sor. A munkát főleg Kaposváron a gettóban és a zsinagógában felhalmozott anyaggal folytatták. Az óriási halomba hordott tárgyakat szétpakolták, osztályozták, a műtárgyakat lajstromozzák, s a rendelkezésre álló helyiségekbe 29 hordták. Közben egyes lakásokban, műhelyekben is leltároznak már. Itt is akadályozza a munkavégzésüket, hogy mindenhova nem mehetnek be, mivel német katonák vették „használatba" a helyet. Az egymásnak ellentmondó rendeletek értelmezgetése helyett még júliusban, „hogy a hatásköri összekuszálásokat" elkerüljék, Gönczi megegyezett Farkas János Pénzügyőrségi főfelügyelővel a szállítási kötelezettségekről. Megtárgyalták, hogy vidéken a járási központokba a pénzügyőrség, onnan Kaposvárra a kormánybiztosi megbízott szállítja be a műtárgyakat. 30 Gönczi álláspontja egyébiránt az volt, hogy legjobb volna a járási székhelyeken hagyni az összegyűlt tárgyakat, mivel a vidéket kevésbé fogják bombázni, mint Kaposvárt. Sőt, a kevésbé értékes tárgyak Budapestre szállítását sem tartotta észszerűnek. „A mai szállítási viszonyok közt" (...) „legeredményesebbnek ígérkezik azokat mielőbb Kaposváron elárverezni. Vevő volna tömegesen." 31 Gönczi valószínűleg jó emberismerő volt. Tudta és tapasztalhatta: a kapzsiság nagy erő. Rend ide, bürokrácia oda, lopások aki kapja, marja alapon is történtek. Bármilyen körültekintő igyekezett lenni Gönczi, mégis akad az iratok között olyan, ami erről árulkodik. 32 A szorgos lajstromozással egyidejűleg tovább folyt az „igénylők" rivalizálása. A műtárgyak sorsáról külön „elképzeléssel" bírtak a németek, akik a javát akarták megszerezni, a magyar felsőbb hatóságok, amelyek győzték inteni a helyieket a túlzott mohóságtól. Sőt, igénnyel lépett fel a helyi múzeumot képviselő Gönczi Ferenc is. Szeptemberben, amikor már hat fő segítségével végzi a lajstromozó munkát, s az addig összegyűjtött, értékes szőnyegeket a pénzügyigazgatóság a fővárosba szállította 33 , arról ír, hogy a hátrahagyott ingóságok között rengeteg a könyv, s ezek közül „több százat múzeumunk részére óhajtanánk biztosítani". Teszi szóvá annak ellenére, hogy a kormánybiztos e témakörben már egyszer önmérsékletre intette őt: „e téren szíveskedjék a megfelelő határokat betartani" (...) „a vonatkozó rendelet csak az őrzésre ad jogot, azokat (vagyis a könyveket - a szerző megj.), valamint egyéb műtárgyakat sem szabad végleges birtokba venni, illetőleg saját leltárba bevezetni. A szétosztás később fog megtörténni." 34 1944 szeptemberében a Főfelügyelőségnek küldött 1945-ös múzeumi munkatervben ugyancsak említi a zsidó műtárgyakra vonatkozó igényt: „műtárgyaink a zárolt zsidó vagyon révén (ha ugyan azok jelentékeny része maradhat birtokunkban) szép számmal fog gyarapodni." Nem kis gondot okozott az sem, hogy kinek kell elszállítania az öszszegyűjtött anyagot, és az sem, hogy hova. Nem voltak egyértelműek a rendelkezések sem. Az alaprendelet szerint a műtárgyak elszállításáról a pénzügyigazgatóság, a megőrzésről a kormánybiztosi megbízott köteles gondoskodni. A176/1944. május 25-én kiadott rendelet a szállítást is és a megőrzést is a kormánybiztosi megbízott feladataként határozta meg. Ezzel a tárgyak lerakása a járási központból megakadt. 1944. június 24-i levelében Gönczi panaszolja, hogy fuvar- és napszámhiány, valamint a közlekedési nehézségek „lehetetlen helyzet" elé állítják. Alkalmi ingyen fuvarokkal néha segítséget kap, de ez nem elég. Újabb ellentmondásos rendelkezést talált. A 147310/1944 PM rendelettel kiadott utasítás a pontja szerint a tárgyakat a Pénzügyigazgatóság veszi át és szállítja a gyűjtőhelyre, ugyanezt írja az 1830/1944. miniszterelnöki rendelet 4.§ 2. bekezdése: „a kormánybiztos megkeresésére a pénzügyigazgató köteles elrendelni a műtárgyak elszállítását a kormánybiztos megbízottja által kijelölt helyre. Míg a 136.176/1944 PM körrendelet arról ír, hogy a kormánybiztosi megbízott köteles beszállítani a tárgyakat. Gönczi, mivel pénze nem volt, csak ingyen munkára számithatott, leventék, munkaszolgálatosok, diákok segítségét kérhette. (Ld. erről az 1944. július 1. levelét.) A tárgyak elhelyezése is kérdéses volt. Az előbbi levélben erről is panaszkodik. A lefoglalható lakásokból nem kapott olyan helyiséget, melyekbe az összegyűjtendő műtárgyakat raktározhatta volna. Ezeket pártok, egyesületek (és a németek - a szerző megj.) foglalták le. Maradt a múzeum, a Törvényszéki palota raktárként használt esküdtszéki terme és a vármegye által 1943-ban múzeumi célra vásárolt Fekete-féle ház. 1944. szeptember 9-én erre a célra Gönczi kérte a Königsberg-féle házat (Esterházy u. 20.), azt azonban a város vezetése a pénzügyigazgatóság számára már kiutalta. A kormánybiztos válasza egyszerű volt: helyben egyezzenek meg. 30 Gönczi levele 1944. július 11. a pénzügyigazgatósághoz 31 Gönczi 1944. július 1. levele a kormánybiztoshoz Gönczi még júliusban megkapta a kaposvári gyűjtőtáborból el nem szállított személyek névjegyzékét. A „visszatartott" 102 fő „őskeresztény házastárs" minőségében nem lett elszállítva a gettóból. Elvileg tulajdonuk is mentesült a zár alól. Ennek ellenére több házastárs fordult Gönczihez, hogy bizonyított tulajdonát visszaszerezze. Az egyik ilyen eset volt Sándor Józsefné ügye is. Sándor József közismert műgyűjtő volt. A zárolt műtárgyai közé a feleség képei is bekerültek. Összesen hat darab. Furcsa volt ugyan, hogy négy egytémájú Székely Bertalan vázlatból (Vérszerződés) kettő a feleségé, ám az asszony bizonyítékokkal állt elő és Gönczitől követelte a képeit. Gönczi írt a kormánybiztos-helyettesnek, Pashinszky Miklósnak, mivel Liebstöckl Ernőtől, aki a lajstromozásnál jelen volt, megtudta, hogy a kormánybiztos-helyettes vitte el a képeket. Liebstöcklnél még egy lajstromot sem hagytak, azt is a pénzügyigazgatóság embere vitte el. Az ügy módfelett kínos volt. Tanácsos volt simán elintézni, mivel a nő elkeseredésében felkereste a múzeumigazgatót. Gönczi levelében írja, hogy a hölgy annyira elkeseredett, hogy budapesti ügyvédet akar fogadni, hogy a bíróságnál „hajtassa ki igazát." A hevenyészett jegyzék pedig a műtárgyakról csak darabszámot tüntet fel, tételesen nem sorol fel semmit, tehát a kormánybiztosi megbízott felettese jóváhagyásával végzett hanyag munka, az enyveskezűség kiderülhet. „Az ilyen dolgok pedig egy exponált állású emberre nézve igen kényes helyzetet teremthetnek." - fogalmazott levelében finoman Gönczi. A hölgy feltehetően visszakapta képeit. Elsimítandó az ügyet, Gönczi közbenjárt. Sándor Józsefné kérését javasolta teljesíteni, mivel a hölgy nagyon művelt, őskeresztény nemes családból való, első férjétől való fia derék katonaként harcol a fronton, második házassága révén igen szomorú helyzetbe került, neki keresztény s emberi kötelesség segíteni - sorjáztak az akkor szokásos erényekről szóló frázisok. A 147.310/1944. Pénzügyminisztériumi rendelet értelmében a pénzügyigazgatóság elszállitatta, ezzel a szőnyegek további leltározása befejeződött A kormánybiztos levele Gönczinek. 1944. szeptember 9.
