Somogyi Múzeumok Közleményei 17/B. - Természettudományi tanulmányok (2006)

Juhász Magdolna: A Barcsi Borókás növényzete - Vegetation of the Barcs Nature Reserve (Hungary)

128 JUHÁSZ MAGDOLNA A felszínre hulló csapadék gyorsan beszivárog, a homok víztartó képessége csekély. A homokbuckákra hullott csapadék a vízzáró réteget elérve oldalirányban mozdul el, és források formájában tör a felszínre a buckák lábainál. A források vízhozama a növényzetnek és a csapadékjárásnak megfelelően változó, a buckák fenyvesítése után vizük nagyrészt elapadt. A növényzet felmérésével kapcsolatban végzett részletes talajvizsgálatok kimutatták, hogy a területen csekély tápanyagtartalmú homoktalajok előfordulása jellemző. Saját talajvizsgálataink 42 talajszelvény részletes helyszíni és laboratóriumi vizsgálatára terjedtek ki (MARKÓ-JUHÁSZ 1997). Ennek alapján a területet genetikai talajtípus tekintetében a homok alapkőzeten kialakult nem karbonátos humuszos homoktalaj előfordulása jellemzi. Több helyen kisebb-nagyobb kiterjedésben futóhomok váztalaj is előkerült. Erdőtalaj jelenlétét csak néhány esetben sikerült kimutatni, előfordulása minden bizonnyal kis területekre korlátozódik. Típusát tekintve ez homok alapkőzeten kialakult rozsdabarna (Ramann-féle) erdőtalaj. A gyakran és hosszú ideig felszíni vízzel borított területeken típusos réti talaj és lápos réti talaj előfordulása jellemző. A növényzet általános leírása A belső-somogyi homokvidéken - az éghajlati adottságok alapján - a klímazonális növényzet gyertyános-tölgyes erdő. A Barcsi Borókás növényzetének felmérése során azonban a klímazonálisnak tekinthető erdőtársulás jelenléte nem volt kimutatható. Alapkőzet által meghatározott (edafikus) termőhelyi viszonyok jellemzőek az egész területen. A homok nagy vízáteresztő és gyenge vízmegtartó képessége, rossz kapilláris vízemelése miatt ezeken a termőhelyeken a jelentős évi csapadékmennyiség ellenére sem tud mezofil erdő kialakulni. Az emberi tájhasználatok előtt a területet minden bizonnyal zárt erdő borította. A magasabb buckás felszíneken, ahol a talajvízjárás nincs közvetlen hatással a lágyszárú növényzetre, feltehetően genyőtés cseres-tölgyesek (Asphodelo-Quercetum roboris [Borhidi & Járai-Komlódi 1959] Borhidi 1996) alkották a természetes növénytakarót. Áfás legelők kialakítása során ezek az erdők mind kiirtásra kerültek. A legeltetés ideje alatt az állatok taposása következtében a könnyen kiszáradó, kitett felszínek homokja fellazult és mozgó futóhomok felszínek keletkeztek. A legeltetés megszűnése után ezeken a termőhelyeken erdeifenyő és akác ültetvények létesültek. Az aktuális vegetáció felmérése során genyőtés cseres-tölgyes erdőtársulás jelenléte nem volt kimutatható a területen. A buckák lábainál a genyőtés cseres-tölgyesek talajvízjárás hatása alatt álló erdőtársulásokkal, kékperjés cseres-tölgyesekkel vagy közvetlenül égeres láperdőkkel érintkeztek. A nagy kiterjedésű, deflációs eredetű lapos felszínek természetes erdőtársulása a területen a kékperjés cseres-tölgyes (Molinio litoralis-Quercetum cerrís Szodfridt & Tallós ex Borhidi 1996). A társulás fajösszetételének kialakításában alapvető szerepet játszó tényező a termőhely változó vízellátottsága, ugyanis extrém száraz körülmények és felszíni vízborítás váltakozása jellemző. Talaja kolloidokban szegény, nagy vízáteresztő és gyenge vízmegtartó képességű, ezért a felső talajréteg gyorsan kiszárad. Hóolvadás vagy hosszan tartó csapadékos időszak után a vízzáró réteg feletti talajszintek telítődnek vízzel, rövid időre akár felszín fölé is kerülhet a talajvíztükör. A hosszan tartó pangóvizes körülményeket a cser nem tudja elviselni, tartósan felszínig vizes termőhelyeken a kocsányos tölgy mellé az enyves éger elegyedik és e két fafaj kevert állományai alkotják az átmeneti zónát a cseres-tölgyes és az égeres láperdő között. A kékperjés cseres-tölgyes fajösszetételében jól tükröződik a termőhely változó vízellátottsága. Két típusát sikerült elkülöníteni a társulásnak a vegetáció felmérése során: a szárazabb Holcus mollis típus a genyőtés cseres-tölgyesek felé, a vizesebb Molinia litoralis típus az égeres láperdők felé jelent átmenetet. A magasabb fekvésű, buckás felszínek lábainál korábban források fakadtak. Ilyen források táplálták a legtöbb lápmedencét, melyeknek természetes erdőtársulása az égeres láperdő (Carici elongatae - Alnetum Koch 1926). A vízelvezetések és a vízutánpótlás csökké-