Somogyi Múzeumok Közleményei 16. (2004)
Winkler Ferenc: A szabadtéri néprajzi gondolat előzményei és eszmetörténeti összefüggései
A SZABADTÉRI NÉPRAJZI GONDOLAT ELŐZMÉNYEI ÉS ESZMETÖRTÉNETI 433 ÖSSZEFÜGGÉSE lemiségét sem, s ebben a mind gyorsabban átalakuló városi világban tulajdon nyelvi-kulturális gyökerei irányába fordult. A XIX. század közepét követő két évtized úttörő időszaka az új tudományos érdeklődésnek. Alapvető ismereti és tudományos elméletek, döntő — nemzeti — hatású, ám nemzetközi gyökerű felfedezések születnek meg. Ekkor dolgozzák ki a társadalmi fejlődés elméletét, ebben az időszakban fedezi föl Morgan a családrokonság-társadalmi szervezet közötti lényegi összefüggésrendet. Ekkor dolgozik Maine, Taylor, Bachofen; valóságos szenzációt kelt a délszláv nagycsalád és az orosz faluközösség fölfedezése. Terjed a kontinentális értelmiség múzeumteremtő láza. Elméleti és gyakorlati síkon egyaránt oly módon differenciálódnak a társadalom- orientált tudományok, hogy a nemzeti önmegismerés irányába mutatnak, még ha vizsgálatuk mindenkori tárgya közvetlenül nemzetközi, vagy anyanemzeten kívüli is. Sorra alakulnak a tudományos társaságok nemzet- és népismereti szakosztályai, szinte kivétel nélkül szakfolyóiratokat indítanak, amelyek a kezdeti időszak során nem csak anyanemzetükkel, hanem a fölfedezés reményében azonos, ám másutt élő, vagy más nyelvet beszélő csoportokkal (is) foglalkoznak. A Bécsi Antropológiai Társaság pl. rendszeresen írt az erdélyi szászokról, a felvidéki németségről, a század utolsó harmadában pedig már a székelyekről is. Jóllehet, az európai nemzeti önismereti mozgalmakat szinte kivétel nélkül a nemzeti nyelv megteremtése, a nemzeti kultúra, eredet gyökereinek előásása vezérelte, vizsgálatuk tárgya mégis alapvetően a szájhagyomány, az 'íratlan történelem' volt. A folklórnak olyan ágai, mint pl. a népzene, csupán a XIX. század végétől kezdte rendszeresen foglalkoztatni a kutatókat. Ám emellett a kezdetektől jelentkezett egy fajta igény az életforma, az életmód egészének föltérképezésére, megjelenítésére is, amelyben — eleinte csak útleírásos, régimódi statisztikai értelemben — volt jelen a lakásviszonyok körvonalazása. Előbb a reformkor irodalmi népiessége, majd a romantika fordult közvetlenül a parasztság környezete felé. A század közepétől azután a falusi nép ruhája, épített környezete is bevonul a nagy, nemzetközi iparkiállítások csarnokainak természetétől bizony vadidegen világába —jóllehet, még korántsem a tudományos hitelesség alapján, illetve igényével. E kiállítások falusi jelenségei, színfoltjai, építményei kezdetben egyrészt az eredetiség márkavédjegyei voltak, másrészt mint elrettentő, a korszak műszaki-technikai teljesítményeihez méltatlan életformát és lakásviszonyokat bemutató elmaradottság, tudatlanság társadalmi-technikai orvoslásra szoruló példázatai jelentek meg. S nem utolsó sorban demonstrálni kívánták az értelmiségnek — azon belül is kivált az építészeknek — a század második felétől éppen a társadalmi előrehaladás érdekében megtestesíthető jelentőségét. A történelem és Európa műveltségtörténetének fintora, hogy e tekintetben Londontól Párizson át Bécsig sikert sehol nem arattak sem a hollandok, sem az oroszok, de még a magyarok sem paraszti hajlékaikkal 9 . Ezzel együtt is a legnépszerűbb, leglátogatottabb kiállítási egységek sorába tartoztak, amint azt Herrmann Antal oly érzékletesen bemutatta a milleniumi kiállítás budapesti szervezésével összefüggésben 10 . Úgy véljük, érthetően nem volt a XIX. század második felében egyéb szempontja a világkiállítások lázában égő Európának a falusi építészet teljesítményeinek bemutatására, mint az elősoroltak. Törvényes alapokon nyugvó, szervezett műemlékvédelemről ekkor még természetesen nem beszélhetünk, legföljebb elszigetelt, nagypolgári, főúri, vagy fejedelmi kísérletekről. Ráadásul országos építészeti fölmérések, kataszterek se voltak. Általában még az anyanemzetek számára is meglepetésként, olykor bizony a megdöbbenés erejével hatottak tulajdon népük kulturális sokarcúságának, sokoldalúságának — itt még nem merjük leírni, hogy gazdagságának — teljesítményei. Ne vegyünk tekintetbe egyebet e helyt, minthogy a közlekedésnek semmiféle értelemben se léteztek korszerű föltételei. Másfelől, már a XIX. század második felében se kifejezetten a kulturális kínálat kormányozta a hétköznapi városlakót a hirdetések, reklámok szövegében, hanem —jóllehet, abból a világból még teljességgel hiányzott a mai, „köznapi" brutalitás, — a pénz, a piac. A falun élők hajlékai — vagy ezek másolatai, hamisítványai, illetve idealizáltan elvont megfogalmazásai — egzotikus színfoltjai maradtak a világkiállítások szinte egész történetének. Mire típusaiknak tudományos és műveltségtörténeti — ha úgy tetszik: szintetikus — igényeket is felmutatni képes egybegyűjtése, védelme valahára megindult, mire mindez végre szabadtéri kiállítási formákat kezdett ölteni, addigra többségük kiszorulóban volt az iparkiállítások nemzetközi kavalkádjából, túlzsúfoltságából. Ám abban, hogy a falusi hajlék egyáltalában megjelenhetett ezen a „világszínpadon", elévülhetetlen érdemei vannak a XIX. század közepétől etnográfiaivá, nemzeti néprajzivá cseperedő etnológiai mozgalmaknak, a nemzeti néprajzi múzeumokat egymás után megalapító értelmiségieknek, „dilettánsoknak", tanároknak, művészeknek, valamint az egészen újszerű, modern és komplex, interdiszciplináris formát — a szabadtéri (néprajzi) gyűjteményt — kitalálók és meg is valósítok sokaságának. „Elragadtatással töltött el valamennyi dán nemzetnek ez a gyűjteménye uralkodójuk kertjébe rendezve. Azt én — gondolatban — a tengernek partjára avagy egy angol kert sötétlő fenyvesei között teremteném újra, a hol a lappföldiek kunyhói, a ferröiek lakóházai s az izlandiaknak meleg, erős fű hajlékai ezen valamennyi nemzetnek lakó- és gazdasági fölszereléseivel egyetemben bemutattatnának. A hol gyalog ösvény vezetne az erdőben elébb egy izlandi lakás s onnan tovább, a finneknek kunyhója elébe. Ezen eszközök egybe gyűjtése sok haszonnal járó összevetésre kínálna lehetőséget" 11 — írta még 1799-ben dániai utazása során a Napoleon elől menekülő Karl Victor von Bonstetten, midőn egy nap a nordsei Fredensborg fejedelmi kertjében a Dán Királyság legkülönfélébb parasztviseletbe öltöztetett hatvan kőszobrát megpillantotta.
