Somogyi Múzeumok Közleményei 16. (2004)

Szalóki Ildikó – Bódis Judit: A Lellei-Bozót és a Szemesi-Berek élőhelyei

A LELLEI-BOZÓT ÉS A SZEMESI-BEREK ÉLŐHELYEI 281 mond, hogy a vizsgált terület világoskékkel jelölt foltjain is ábrázolnak gémeskutakat, ami a legelőként való hasznosítás jele lehet. Biró (ex verb.) szerint sem mutatható ki szisztematikus különbség a kétféle színű ábrázolás között. Általában világoskékkel szokták a patakok menti nádas, sasos, vizenyős réteket ábrázolni, máshol, nagy mocsaraknál nem jelentkezik ez a rendszeresség. A bizonytalanságok oka lehet, hogy a II. Katonai Felmérés a Magyar Királyság területére 1810 és 1866 között többszöri megszakítással készült, a szelvényezés és a jelkulcs nem volt egységes (JANKÓ 1997). A korabeli iratok és kataszteri térképlapok tanúsága szerint a nedves, mocsaras területeket is hasznosították ezekben az időkben. A hasznosításról a „pörös iratokból" is maradtak ránk bizonyítékok: „...a Balaton Bozóttyában kaszált sáss kész pénzben mennyit érő lehet, melyre azon feleleteket adták, hogy az nem volna egyarányos, némelyik jobb, s azért többet érő, s ehhez képest három felé osztván azon kaszált sássat, t.i. jóra, középszerűre, s rosszabbra..." (1827). A hasznosítást gyakran akadályozta a Berkeket elborító víz: berkekben — mely az ásás után egy részben kaszáltatott, más részben pedig legelőül szolgált — a' múlt s idei esztendőkben kaszálni semmint legeltetni pedig csekéllet lehetett, mert víz borította" (1838). Az 1858-ban készített kataszteri térképeken többféle csatorna hálózza be a területet. A művelési ágak elkülönülnek. Biztos, hogy a Lellei-Bozót és a SzemesiBerek teljes területét hasznosították. A két évvel korábbra datált II. Katonai Felmérés lapján a kelet-nyugat irányú csatornák futása eltér a kataszteri térképen látottakétól. Valószínűleg a kataszteri térkép a pontosabb, ez szolgált a további lecsapolási munkálatok alaptérképeként is. A III. Katonai Felmérés (1872—84) térképlapján ábrázolt csatornák helyei a korábbiakhoz képest átrendeződtek, nagyon hasonlítanak a maihoz. Az egész területet vizenyős, sűrű nádassal borított. A Szemesi-Berek keleti szegélyén, ahol ma a Tetvespatak vizét elvezetik, „H"-val jelölt folt van. Ez minden bizonnyal legelőt jelöl. A III. Katonai Felmérés lapjain gyakran előforduló „H", azaz „Heide" Borhidi (ex verb.) értelmezésében száraz és nedves környezetben egyaránt valamilyen cserjés vagy cserjésedő területet jelent. Ezzel megegyezik ZENTAI (2003) és NAGY (2003) véleménye, akik legelőként határozták meg a „H"-t; és kaszálóként, rétként, mezőként a „W"-t (Wiese), ami a másik gyakori jelölése a gyepterületeknek. BORBÁS (1900) „kisebb-nagyobb vízmedencét és nádas ingoványt" a déli parton még több helyen talált, Lellét is megnevezi. Megállapítja, hogy 'Somogy partján', a homokturzáson túl, nádas-berek keletkezett, és ennek népe pásztorkodó. HIRSCH (1903) is írja, hogy a XIX. sz. utolsó évtizedében a tó mellett az erdélyi szürke marha és a bivaly alkotta az állatállomány zömét. Hosszasan foglalkozik a Lellei-Berekben talált nagy kiterjedésű télisással MÁGOCSY-DIETZ (1914). Olyan nagy mennyiségűnek találja, hogy cladicetum-nak nevezi, és kivételes jelenségként értékeli. Még a nádasnál is zártabb alakulatnak tartja, mert a télisás a szélén sem tűr meg más növényfajt. Állománya csak ott ritkul meg, ahol a vizes-mocsaras talaj átmegy a száraz talajba. Megjósolja a leilei cladicetum rövid időn belüli kipusztulását, és felhívja a figyelmet arra, hogy a Balaton-melléki berkek lecsapolása tönkre teszi majd a növényzetet. Az aggodalmat az alapozta meg, hogy 1910-ben elkészült műszaki leírás a lelle-szemesi bozótok lecsapolási tervéhez. A lecsapolás okaként a következőket jelölik meg: „Ily viszonyok mellett ezen nagy kiterjedésű terület eddigelé csak nádtermelésre, a széleken magasabb vízállások által minduntalan megzavart tőzegtermelésre, halászatra, s kevésbé nedves évszakokban bivaly legeltetésre volt használható. Különösen a nagy értéket képviselő legeltetés és a tőzegtermelés szenved tetemes károkat a víz által". Ekkor születtek meg a tervek a Tetves-patak új mederbe tereléséről és szivattyú-telep létesítéséről. Kilátásba helyeztek további csatornák létesítését is. Az 1931-ben kiadott térképen láthatóak az új, gátakkal szegélyezett csatornák, és ekkor ábrázolják először a Látrány és Balatonlelle közötti halastavakat. Az 1931 után kiadott térképlapok azt mutatják, hogy a SzemesiBerket több antropogén hatás érte, különösen a délkeleti részét, ahol földalatti vezetékeket vezettek át, és anyagnyerő helyeket alakítottak ki. A Balaton környékének jelenlegi vegetációjáról megállapítható, hogy a lecsapolások következtében a síkláp társulások természetes állományai nagyon visszaszorultak. Az egykori lápvilág reliktumai a telelősásosok fennmaradt kisebb-nagyobb foltjai (KÁRPÁT11974, SZABÓ 2000, 2001). A mai nádasok képét meghatározó gyomok közül a Calystegia sepium őshonos. HERMAN (1887) a növény népi neve után „lápi csillagvirágnak" nevezi. A nádast sűrű szövedékével lefojtó invázív fajt, az Echinocystis lobata-t 1905-ben találták meg hazánkban (JÁVORKA 1937). Veszélyességére, agresszív terjedésére hamar felfigyeltek (PRISZTER 1955). Az egyes élőhely foltok változásait az eredményeknél mutatjuk be. Anyag és módszer A vizsgált terület a Dél-Dunántúl flóravidéke (Praeillyricum), Belső-Somogy (Somogyicum) flórajárásának északi részén található. A Balatont kísérő partszegély természetes homokturzásától délre, a Balatonlelle és Balatonszemes közötti szakasz még ma is vizenyős területén terül el. Keletről a Tetves-árok, délről mesterségesen duzzasztott halastó, nyugatról szántók és száraz foltok, északról a legmélyebben benyúló üdülőterület csatornával elválasztott vonala határolja. A tanulmányban következetesen használjuk a nyugati részre a Lellei-Bozót, a keleti részre a Szemesi-Berek elnevezéseket. A két területet a Tetves-patak egykori medre — most csatorna — választja el. A helyszíni terepbejárások és a későbbi elemzések során foltokat határoltunk le (1. ábra), és az élőhelye-