Somogyi Múzeumok Közleményei 15. (2002)

Gáspár Ferenc: Kiűzve a tudatból, elzárva a lélek mélyére Rippl-Rónai és Oskar Kokoschka különleges kapcsolata

236 GÁSPÁR FERENC Rippl-Rónai József: Császi főhadnagy ceruza, 204*160 mm A hivatkozott levelekben rögzített eseményeknek az életrajzban nincs nyomuk. Kézenfekvőnek látszik tehát, hogy ezen a ponton álljunk meg és mind visszautalóan, mind a későbbi események megvilágítása okán egy kis kitérőt téve, a teljes kérdéskör áttekintésére alkalmas nézőpontból, a pszichológia szemszögéből tekintsük át a jelenséget. Első lépésben az önéletrajzi írásokra vonatkozó ismereteink néhány jellemző megállapítását kell idéznem. „Az önéletrajzi emlékezet az egyén életeseményeinek emlékezete. Egy magas szervezettséget mutató, hierarchikus tudáshalmaz, olyan emlékek tárháza, amely nem más, mint különböző információk összevágása, összeépítése, összeállítása. Ez a tudáshalmaz az önéletrajzi emlékezet tudásbázisa."

10 Azt, hogy egy önéletrajzot ki milyen kiindulópontról boncolgat, a kutatói célkitűzés határozza meg. Pertorini - Csontváry esetében - azt mint klinikai pszichiátriai biográfiát elemezve, így ír: „Az adatok feldolgozásánál az önéletrajz is igen jól használható, tehát az az élettörténet, amelyet mindenki sajátjának tart, és amely a körülmények, lehetőségek tudatossá vált formája. Nagyjából az önéletrajzban is típusos kategóriák a csomópontok, valamint a krízisek, ezek azonban igen erős szubjektív nyomatékot kapnak. A patográfiai adatok is sajátos formát öltenek az önéletrajzban, és mindig racionalizálás eredményei, anélkül létre sem jöhetnek. A talentum, a képesség, a teljesítmények rendszerint igen erős hangsúllyal szerepelnek az önreflexióban, és sokszor meglehetősen jelentősek a patográfiában is... A feldolgozásban szerepel az Én és a közösség viszonya, az Éntől elismert szubjektív kapcsolatba lépés mellett rendszerint van objektív adatunk, és ez az objektíven meghatározható társadalmi, gazdasági környezet. A kettő igen ritkán esik egybe, és különbözőségük miatt feszültség mutatkozik. Az objektív megismerés számára azonban mindkét adat egyforma súllyal esik latba, és ez adja meg a pszichiátriai biográfia egyik sajátosságát."

11 A pszichológus az élettöténet és az identitás viszonyát vizsgálva teszi fel a kérdést, kinek szólnak az önéletrajzi elbeszélések, majd megállapítja: „Az önéletrajzi elbeszélés magától értetődő módon mindig az önéletrajzi emlékezetre támaszkodó önreflexió terméke, de nem zárul be a személyes világ csendjébe. Az elbeszélések nem csupán a „belső publikum" számára készülnek, hanem az én-megjelenítési (önprezentálási) műveletekhez is anyagot szolgáltatnak, s így a „külső publikum" számára is hozzáférhetőek. Mintha az egyén szükségét érezné annak, hogy ismételten és meg nem unva felidézze és átélje tulajdon létezése szerves folytonosságát, újra és újra latolgassa és értelmezze s ezáltal birtokába vegye személyes múltját. Alapos okkal felelhetjük, hogy ennek a különös visszatérési és ismétlési kényszernek sajátos énerősítő, az én-rendszert fenntartó és mintegy az „legitimáló" rendeltetése van. Az én-elbeszélések nem csupán a személyes létezés folytonosságának élményét tartják fenn (az elbeszélések rendszerint az életciklus kritikus korszakai vagy fordulatai körül sűrűsödnek!), hanem egyéni sajátszerűségének (az individualitásnak) a képzetét is. („Lám, milyen különös dolgok történtek és történnek meg velem!") Az én-elbeszélések nyelvi alakba öltöztetik és így megoszthatóvá, közölhetővé teszik az intim-személyes élményeket és tapasztalatokat, így raktározzák el őket az emlékezetben. Nem kevésbé fontos aláhúzni a dolog másik oldalát: az egyén életrajzi elbeszélések szerkesztése, majd folyamatos nyilvános megosztás révén veszi birtokába és építi be én-rendszerébe önmagáról való tudását. Énünk ebben az értelemben valóban dialogikusan épül fel. Csak mások által közvetített módon, másokban tükröződve juthatunk el önmagunkhoz."

12 Tudjuk tehát, hogy miért íródnak az (irodalmi) önéletrajzok, így most már megvizsgálhatjuk, miért maradnak ki belőle - az eseményeket boncolgató utókor számára - fontosnak tartott dolgok. Egyúttal arra is keresnünk kell a választ, hogy Kokoschka az idézett két levélen túlmenően, a frontról írott további tizenhárom levelében vajon miért nem tett többé említést a magyar festőről. Amíg az önéletrajz esetében kézenfekvőnek tűnik feltételezni, hogy az együttlét óta eltelt hosszú idő mosta el az emlékeket (az Életem ötvenöt évvel az eseményeket követően jelent meg), addig harctéri tudósításoknak is beillő levelei a friss élmények hatására keletkeztek - és feltehetően - az önmagáról minden dokumentumot összegyűjtő, megőrző festő rendelke-