Somogyi Múzeumok Közleményei 14. (2000)

Varga Éva: Írástudók Somogyban a két világháború között (1919-1939)

ÍRÁSTUDÓK SOMOGYBAN A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT (1919-1939) 489 iránti vágyát fokozták, de egy csapásra meghatározták későbbi színműírói munkásságát is. A népszínmű ekkoriban még igen divatos és népszerű drámai műfaj. Pap János ennek nemcsak rajongója volt, hanem ápolására is vállalkozott: először mint színész, később mint író. 1882-ben tanítói oklevelet szerzett, majd három évig tanítóskodott. 1885-ben a Népszínház kóristái közt találjuk. S előrukkolt egy népszínművel (A korcsma), mely a budai Nyári Színkörben került előadásra 1886 július 12-én. A mű megbukott. Ez azonban nem szegte a szerző kedvét. Ugyanis - ami bizonyára jobban érdekelte felvették a színművészeti akadémiára. Budapesti évei alatt nehéz anyagi helyzetén Rákosi Jenő segített: gyermekei mellé házitanítónak alkalmazta. A színiiskola elvégzése után (1889) Pap János hazatért Kutasra, kedvező szerződésre várva. Addig is versfaragással, szereptanulással, műkedvelő előadások rendezésével töltötte az időt. Majd vidéki társulatokhoz szerződött. Csalódott, mert a színészi életformához a nélkülözés szegődött. Visszatért szülőfalujába és a megélhetése érdekében eredeti foglakozásához tért vissza. A színmű írással továbbra sem hagyott fel. A cseperkekalap című színművét 1891-ben a Népszínház Blaha Lujzával a főszerepben bemutatta. A továbbiakban azonban a fővárosban a sajtó és a közönség kegye nem juttatta célhoz K. Pap János darabjait. De ő nem némult el. Már csak azért sem, mert kész művek voltak tarsolyában, mellyel sikert remélt vidéken s a műkedvelő színjátszók körében. Kaposváron méltányolták fővárosi múltját. „A vő" című darabjával 1904-ben a Somogyvármegyei Berzsenyi Dániel Irodalmi Társaság alakuló ülésén tartott székfoglalót. A somogyi, kaposvári közvélemény-formáló intelligencia (Tallián Gyula alispán, Roboz István, a Somogy szerkesztője, Thury Zsigmond az Uj-Somogy és Szőllősy Ferenc a Somogyi Újság főszerkesztője, Hortobágyi Ágost, a Berzsenyi Társaság ügyvezető elnöke) jó érzékkel ismerte fel népszínműveinek jellegzetesen vidéki, somogyi hangját, s erkölcsi támogatásukkal biztosították irodalmi munkásságát. K. Pap János ily módon a Berzsenyi Társaság tisztikarának tagja, színműbírálója lett. Az 1920-as évek második felétől (nyugdíjaztatását követően) sorra jelennek meg darabjai részben a saját és részben a pesti Kókai Lajos kiadásában. Darabjait - melyek puszta mennyisége sem kis teljesítmény - négy csoportra osztja a szerző: romantikus, dalos népszínművek, falusi zenés vígjátékok, történelmi és ifjúsági színművek. Műveivel - melyeknek a leggyakoribb színhelye a somogyi falu - K. Pap János nemcsak szórakoztatni kívánt, hanem erkölcsnemesítő, népnevelő hatást is tulajdonított ezeknek. Melyek a legfőbb motívumok mondanivalójában, melyeket ő erkölcsi értéknek tart? A puritánság, az önzetlen adakozás, a jószívűség, az alkohol ellenesség stb. A lényeg, hogy mindezen értékek nemzeti színű pántlikával legyenek összekötve. Lándzsát tör a régi magyar szokások megtartása mellett. „A magyar ember akkor is haladhat, ha megtartja a régi jó magyar szokásokat és erkölcsöket... nem szükséges mindennel a külföldet majmolni". (A takarékos vőlegény) Még markánsabban jelentkezik ez a gondolat a Szőllőpásztor darabjának abban a jelenetében, aholis a fiatalok éppen szüreti bál rendezésére készülődnek s a szervező megnyugtatja őket: „Ne féljetek, míg én leszek az elnök, nem lesz nálunk se trottyos, se dzsessz muzsika" Hát akkor mi lesz? Cigányzene! K. Pap János szerint „Somogy megyében nem ezer, de tízezer ember foglalkozik irodalommal és művészettel." Nem szentimentalizmusból mondta mindezt, hanem egy optimista üzleti vállalkozóra jellemző iróniával. Ugyanis akkor vetette ezt papírra, amikor a Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság a megyei közművelődés „legmagasabb szintű fellegvára" lapot akart indítani és nagyszabású kiadói terveket dédelgetett 1937-ben. Gondolatmenetét így folytatta: „... csak egy módja van a pártfogás megnyerésének és ez a következő: az emberek lelki adottságát, emberi gyarlóságát, a hiúságát kell felhasználni a cél érdekében. Ellenszolgáltatásul pedig olyan előnyt és erkölcsi hasznot kell ígérni, amelyet értékelnek." Kik voltak hát Somogy írástudói? Akik helyben éltek és publikáltak, függetlenül írásművük esztétikai értékétől és műfajától. Ide tartoztak mindazok, akiknek szellemi termékei alkalomszerűen, így például a helyi lapokban időről időre megjelentek. A két világháború között élő somogyi írók számát lehetetlen meghatározni. Róluk híradást mindössze a már említett Somogyi Helikon című Hortobágyi Ágost szerkesztette lexikonból kapunk. Az életrajzok is azt tanúsítják, hogy ezek az emberek zömmel a középosztályhoz tartoztak. Felvillan köztük a hobbiból színművet, verset író ügyvéd, a betyártörténeteket, régi bűnügyi históriákat közreadó járásbíró, az anekdotázó, humoreszkeket író nyugalmazott katonatiszt, a memoáríró református lelkész, aki együtt diákoskodott Szabolcska Mihállyal. S ott vannak aztán a máig híres nótás főszolgabírók, Pete Lajos, Kiss-Angyal Ernő. De itt élt Huber Gyula apátplébános, Blaha Lujza kedvenc nótaszerzője is. A helyi viszonyokhoz méretezett Parnasszus ormán gyülekezők áhítattal tekintettek a rózsaszín felhők magaslatából közéjük szálló Szabolcska Mihály szellemére... „Selem pal lány takaró" Nem lenne teljes az összkép, ha nem tennénk említést a tömegízlést kielégítő zenéről is, annál is inkább, mert képviselői ugyancsak szépszámmal voltak a megyében. Közülük nem egy szövegíró, zeneszerző a Berzsenyi Társaság tagja volt. így például a már említetteken kívül Czeglédi Lajos, Gál István tanítók Szabolcska Mihály szűk horizontú provincializmusára, amelyben a puszta szeretete immár nem a végtelenségélménnyel és a szabadságvággyal kapcsoló-