Somogyi Múzeumok Közleményei 13. (1998)

Varga Éva: Írástudók Somogyban a két világháború között (1919-1939).

470 VARGA ÉVA Tárának vezetője, Ébner Sándor fotózza le és felvéte­leit ingyen bocsátja a múzeum rendelkezésére. Két na­gyobb gyűjteménycsoport körvonalazódik: a néprajzi és a képzőművészeti. A Pesti Napló 1935. január 13-i számában Életre való vidéki múzeumokat címmel elmarasztaló kritika je­lenik meg a kaposvári múzeum kiállításáról. Bernáth Aurél koncepciótlannak, ötletszerűnek tartja a rende­zést. Ha a kiállítás egykori fényképfelvételeit nézzük, Bernáthnak - úgy tűnik - igaza volt. Maga Gönczi sem a kiállítás erényeit sorolja válaszcikkében, arra utal in­kább, hogy az „ügy"-nek ártott cikkével Bernáth akkor, amikor a kaposvári múzeum kiállítását „magas paripá­ra ülve, mint a vidéki múzeum berendezésének egyik szembeszökő abszurditását, az egész ország színe előtt pellengérre állítja." 98 Az egyesület állandó pénzhiánnyal küzdve, alig be­folyó tagdíj-morzsákból tengődött. Rendszertelenül folyt a segélyezés a Vallás- és Közoktatásügyi Minisz­térium, valamint a megye és a város részéről egyaránt, és mindez kevésnek bizonyult. A megye 1935-36-ra 1640 pengő segélyt adott, ebből ezret általános se­gélyként, ötszázat muzeális tárgyak beszerzésére, száznegyvenet pedig az előző évi hiány fedezésére. Általában a város is ezer pengő segéllyel támogatta a múzeumot, ám ezt az összeget nem kapták kézhez, mivel a kultúrpalota-építés céljaira való hozzájárulás címén takarékbetétként kezelték. Az összeg a válság alatt elértéktelenedett. Az államtól néha ötszáz pengő érkezett. Csekély összegek, pláne, ha tudjuk, hogy a soproni múzeum egyesület 1935-ben pl. huszonhá­romezer pengőt kapott Sopron városától." Ami a finanszírozást illeti, a somogyi múzeum az 1939-es statisztikai kimutatás szerint az ország 14 vi­déki múzeuma közül - évi 3750 pengővel gazdálkodva - a 11. helyen állt. A legnagyobb összeggel, azaz évi 45.457 pengővel, a debreceni Déri Múzeum és közmű­velődési könyvtár, a legkevesebbel pedig - évi 1500 pengővel - a szekszárdi múzeum gazdálkodott. 100 „Alig hiszem, hogy volna múzeuma az országnak, mely hétszer költözött volna ide-oda, pincékben, folyo­sókon kellett volna meghúzódnia, mely annyit küszkö­dött volna pénztelenséggel, elhelyezési, építési kérdé­sekkel, gyűjtési bajokkal, vezetője munkájának leki­csinylésével, az általa nagy vesződséggel összehor­dott tárgyak értéktelenné minősítésével, mint a Somogymegyei Múzeum." 101- írta Gönczi Ferenc hat­van évvel ezelőtt az egyesület huszonöt éves történe­téről szóló könyvében. A sors iróniája, hogy e kiadvány költségei is meghaladták az e célra előirányzott össze­get. 1935 júniusában ismét hurcolkodnia kellett a múze­umnak. A megyeháza baloldali kisterméből a főispáni istállóba kellett vinni a tárgyakat Stephaich alispán in­tézkedése következtében. Ebbe a terembe ugyanis gr. Festetich Vilmosné bútorai kerültek. Mindezt Gönczi Ferenc - mint azt magánfeljegyzéséből tudjuk - mély felháborodással vette tudomásul. „Hogy jut a várme­gye ahhoz a szomorú kitüntetéshez, hogy az alispán, Stephaich Pál ennek az idegen lovarnőből egy öreg gróf által mágnásnővé felemelt nőszemély bútorainak elhelyezéséről gondoskodjék? Arról bővebben csak Stephaich alispán tudna beszámolni, mi csak sejtjük." 102 Az istállóba tett tárgyakat, iratokat hagyma­főzettel védték a patkányok ellen, majd hamarosan a törvényszéki palotában sikerült egy termet bérbe venni az említett tárgyak számára. A helyi múzeumügy ne­hézkességén az sem változtatott, hogy 1936-ban az egyesületi gyűjteményt a kultuszminisztérium közgyűj­teménnyé nyilvánította. Gönczi Ferenc haláláig, 1948-ig állt a megye múze­uma élén. Az új rendszerben nevét, múzeumalapítói és néprajzírói érdemeit már nem emlegették. (Ebben a ta­nácsköztársaság utáni tevékenysége, szerepvállalása is közrejátszott. Gönczit ugyanis az egykori tanácsha­talom elmozdította állásából, a sértett ember - az ellen­forradalom első időszakában megyei tanfelügyelői hi­vatalába visszatérve - a megye kompromittált pedagó­gustársadalma felett, a fegyelmi vizsgálatokat lefolytat­va, kemény szigorral lépett fel. 103 ) Gönczi Ferenc nép­rajzkutatói és tudósi pályájának, életművének értékelé­sére legelőször csak 1976-ban került sor. A zalai hon­ismereti mozgalom egyik képviselője, Fülöp István (1913-1975) az 1970-es évek közepén írta meg néhai elődje életrajzát, melyben a hazai néprajzi irodalom ki­emelkedő személyiségének emléke előtt tiszteleg. So­mogy megye néprajzkutató muzeológusai mindmáig adósak egykori elődük tevékenységének értékelésé­vel. Gönczi nemcsak a néprajz területén alkotott mara­dandót. Hiszen gyűjtött mindent, ami múzeumba való. A jelent az ő szakmaszeretete és precíz szaknyilván­tartása alapozta meg. Múzeumalapítói érdemeinek be­mutatásával máig adós a szakma.

Next

/
Oldalképek
Tartalom