Somogyi Múzeumok Közleményei 13. (1998)
Varga Éva: Írástudók Somogyban a két világháború között (1919-1939).
ÍRÁSTUDÓK SOMOGYBAN A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT (1919-1939) 457 még ismeretlen, fiatal újságíró, Ady Endre. A lap más részén Nagyváradi krónikák cím alatt is olvashatunk tőle Somogyi truppjáról. A cikk címe: Thália pongyolában. A Kaposváron játszó nagyváradi színészek itteni lakásairól, közérzetéről szólva írja az alábbiakat: „Nagyon visszasírják Nagyváradot a Kaposvárt nyaraló színészek. Nem csinálnak ebből titkot, ami persze fáj a városukra oly büszke somogyi metropolisz bentlakóinak. Maga Somogyi sem érti, hogy nem lehet Kaposvárt szeretni, hiszen Somogy az ő szűkebb pátriája is. Ami a várost illeti, olyan kellemetlen módon félváros. Nem tudja eldönteni, hogy kisváros maradjon-e vagy nagyváros legyen. Valószínűleg nagyon sokáig fog még tibulálni. .." Majd így folytatja: „A színházi publikumban hiába keressük azt a pompás temperamentumot, mely páratlanná teszi a Nagyváradit. A kaposvári publikum hideg és előkelőnek óhajt látszani. A „Cyrano de Bergerac" előadásán mondta Bérczy Gyula: A Cyrano orra keltett egy kis hatást. Rostand poézisát nem érte még árvább sors soha ... A„Páholy"-t erkölcstelennek találta a publikum. Sok benne a kétértelműség. - mondogatták... Tehát a színkör, a Peterdi ház, az Abbázia, egy üdvös kis sörház, s egy kétesvízű uszoda. Kaposvár oázisai. Nem csoda, hogy mikor szóbajött egy esetleges Balatonfüredre átmenés, Pintér Imre a következő elkeseredett és különös kijelentést tette: „nem bánom én akár megyünk, akár maradunk, csak mennénk már!" A cikk igen nagy port kavart Kapósban. A „Kaposvár" című lap 1902. július 13. számában „Színészek rólunk" címmel azonnal válaszolt. „Nagyon lenéz minket Somogyi truppja" - kezdődik az írás, melyben a sértett kisvárosi gőg, a felháborodottság buta érveléssel párosul. „Hogy olyan otrombán leszólják e várost, mely az elmúlt tíz év alatt a népszámlálási statisztika adatai szerint fejlődés és népesedés tekintetében az országban a második helyet foglalja el, azt föl se veszszük, tudatlan hülyeségnek rójjuk föl. De hogy a kaposvári közönség intelligenciáját, jóízlését és előkelőségét kétségbevonja egy olyan színtársulat, melynél már sokkal különbet nem egyet láttunk Kaposváron, az mégiscsak vakmerőség..." A Napló július 17-i számában megjelenik Ady békeajánlata, aki nem akarja, hogy a sajtópolémia miatt a színészeknek kellemetlenségei legyenek. Szellemesen így fogalmaz: „A háborgó kaposvári hetedik nagyhatalomhoz fordul tehát a krónika írója, és kijelenti a következőket: 1. A nagyváradi színészek imádják Kaposvárt, s ottléte alatt egyebet sem hallott tőlük Kaposvár dicsőítésénél. 2. A krónika írója is megszerette már Kaposvárt, különösen amióta a kaposvári lapokból megtudta, hogy Kaposvár a népszámlálás adatai szerint a magyar városok között második helyen áll szaporodás dolgában, s kívánja, hogy jövőre az első helyre kerüljön. 3. Mindazt, amit kaposvári élményeiről írt, semmisnek jelenti ki. Kéri ezek után, hogy álljon helyre a béke, s fejlődjék. A népszámlálási statisztikában még előkelőbb helyet vívjon ki Somogy metropolisza, hiszen Rákosi mester komolyan gondolja a harmincmillió magyart..." A városban aztán örömmel nyugtázták, hogy ilyen sikeresen rendezték művészet és közönség vitáját. A helyi sajtó igyekszik napirenden tartani a színházi eseményeket. A „Kaposvár" с lapban július 27-én Pálmay Ilka vendégszerepléséről írva is voltaképp a kispolgári kíváncsiságot igyekeznek kielégíteni, s ezért inkább az intimitásokról, semmint a művészi teljesítményről olvashatunk: „...Pálmay nappali szabadidejét Honig János toponári pusztáján tölti. Este a Koronában vacsorál szűkkörű társaságban, július 26. szombaton a kereskedő ifjúság a színházban virággal árasztotta el. Előadás után pedig kocsijából kifogták a lovakat..." stb. És hasonlóképp komolyan és részletesen, oldalakon át, nap mint nap... Somogyi társulatát a következő évadban Nádasy József váltotta fel 90 tagú társulatával. A bemutatott darabok közül Strauss Denevére s Herczegtől a Gyurkovics leányok kap néhány elismerő sort.57 Kaposváron a századfordulón a város nagyságához, funkcióihoz, regionális szerepköréhez, félig-város jellegéhez képest - sok más városhoz viszonyítva - fontos helyen állt a színészet. Több színházbarát hatalmi pozícióban volt, s így emelkedhetett az „építési ügy" hivatalos szintre. Kiemelkedő szerepet játszott a megvalósítás propagálásában a helyi sajtó a tekintetben, hogy időről időre célba vette hasábjain a lokálpatrióta becsvágyat, melynek eredményeként, bár hosszas huzavona nyomán, a pécsi (1895), kecskeméti (1896), kassai (1899), veszprémi (1908) kőszínházak felépülése után elkészült az ország egyik legdrágább (a tervezett összeg kétszeresébe, félmillió koronába került) színháza, a kaposvári is. A megépítése idején (1911-ben) a maga nemében legmodernebbnek és legnagyobbnak számító vidéki színházat egy kisváros adottságai közepette hozták létre. Ily módon, képletesen szólva bő nadrágot szabtak egy sovány embernek. Kit ne nyűgözött volna le korszerűségével a vasbetonból készült épület belső elrendezése, szerkezete, az 1200 főt befogadó belső tér, a 11 x 16 méteres színpadnyílás? Kaposvárnak azonban csak 24 ezer lakosa volt ez idő tájt. (1911 ) A túlméretezettség nyilvánvaló. Ebből szükségképpen és hamarosan következett a rezignált ráébredés a komor valóságra, melynek lényegét konkrétságaival az a Polgár Károly 58 fogalmazta meg, aki mint színigazgató, 1911 szeptember 2-án nyitotta meg az új színházat a Cigánybáróval, majd másnap a Bánk bánnal. Ő ugyanis nem sokkal ez után, pontosan szólva 1912 június 2-án már így nyilatkozik a Somogyvármegye hasábjain: „Sajnos szomorú tapasztalatokkal távozom. Harmincezer koronát meghaladja az az összeg, amit a szezonra ráfizettem. És ennek a közönség az oka. Meggyőződésem, hogy Kaposvárnak van olyan közönsége, mely a művészetet pártolja, de ez nagyon kicsiny ahhoz, amivel egy színtársulat részére egy hónapnál tovább megélhetést biztosítani tudna. Ma megyünk Pozsonyba, és aligha fogunk visszajönni."
