Somogyi Múzeumok Közleményei 13. (1998)

Frankovics Györyg: Dema-Istenek Vilék, Kígyók) Magyarországi Dráva menti Horvátokról, és kapcsolataik

DEMA-ISTENEK (VILÉK, KÍGYÓK) A MAGYARORSZÁGI DRÁVA MENTI HORVÁTOKTÓL, ÉS KAPCSOLATAIK 323 amelyek a földön folynak, és a felsőké is. Görögország és Kis-Ázsia számos folyója Ophis vagy Draco nevét viseli. A Rajna Atya, a Szajna a Deus Sequana, de vallási jelentése közismert a Ganges Anyának, a Volga Anya is folyó-isten. A Dnyeper keletkezéséről szóló szláv legendában a megszelídített kígyót eke elé fogó két isteni kovács vele ásatta ki a folyó medrét. A Dráva menti horvát hagyományban a kígyó a Dráva vizének ura. A forrásokat és a vizeket őrző kígyó mitológiai motívuma egyaránt meg van Afrikában, Dél-Ázsiában, Közép-Ázsiában, Ausztráliában, Óceániában, Közép- és Dél-Amerikában, és a világ számos területén. Az indoeurópai mitológiában többnyire a villámistennek a kígyó, vagy sárkány felett aratott győzelmét elbeszélő mítoszok az ismertebbek. A kígyó a termést hozó felhőkben is megmutatkozik, sárkánykígyó alakjában, gyakran a garabonciás hátaslovaként. A Dráva menti mondákban, hasonlóan a klasszikus görög anyaggal kapcsolatban, amire NILSSON M. O. rámutatott, hogy a vegetációs kultuszra jellemzőek az olyan istenek, amelyek meghalnak és feltámadnak, ilyen a tündér és a kígyó. Ezeknek a rítusoknak a legfontosabb célja: az erő átmentése az egyik vegetációs periódusból a másikba, ami az aratási és a vetési szokásokban válik szemmel láthatóvá. A termékenység szimbólumaként tisztelték a kígyót dél-kelet Európában, megjelenve a legarchaikusabb földmüvelés-kultúrák korai mitológiáiban. Az antik balkáni kígyó-kultusz a termékenységi-istennő kultuszában a ciprusi és a krétai ábrázolásokon egy papnő rendszerint kettő kígyót tart kezében, amelyek kapcsolatban állnak a kígyónak khtonikus vegetációs istenségek (s ugyanakkor halálistennők) attribútumaként az égi világban széleskörűen elterjedt kultuszával. A további analógiák bemutatásától eltekintve elmondható, hogy mítoszaikban a termékenységet hozó kettős-hármas kígyó (anya és menye, három gyönyörű fiatalasszony) megjelenését megőrizték a Dráva menti horvátok is. Az istenek megevése STRAUBE H. a dema-isetenekről szóló kutatásiban kitér az ember mítoszt ismétlő cselekedeteire, aki dramatikus formában jeleníti meg az őskori eseményt: az istenség megölését. A mitikus alakok megjelenítői maszkokban léptek fel és a szétdarabolási jelenetet állat, sőt néha ember feláldozásával hajtották végre. Az istenséget képviselő áldozati lények húsát a kultusz résztvevői megették, gyakran elásták a földbe a termékenység növelése céljából. Az áldozati hús megevése az istennel való azonosulást, sorsában való osztozást jelenti, míg a földben való elásása utalás arra, hogy az isten szétdarabolt testéből kelnek ki az ehető növények. A fentiek igazolására szolgáljon egy felsőszentmártoni horvát monda. Egy fiatal ember szántani ment a mezőre. Gyönyörű, sudár lovai voltak. Elindult hát... A lovak csak úgy ficánkoltak, mert izmos, erős, tisztességes lovak voltak. Szépen szánt ő. Első szántó volt, aki tavasszal kiment a mezőre. Amit meg felszánt, azt a boszorkányoknak meg kellett enni. No, szánt a legény, szántogat... Ezek meg összegyűjtötték és megették amit felszántott. Hát, kiszántott egy kígyót. Megette az egyikük, csak a fejét nem bírta. Ez bűnnek számított, az ő vétkének. Mit tegyen most?! - Akkor most - mondja a másiknak - engem kell elpusztítanod! Válaszolja erre a barátnője, aki ott volt vele: - Nézd csak, itt ez a legény...! - Ej, hát hogy pusztítsam én el ezt a fiatal, gyönyörű legényt?! Erre inkább odavágott az egyik lónak. Az ott helyben összeesett és elpusztult... mert nem tudta a kígyó fejét megenni... Mindent megevett, csak a fejét nem tudta. Most a legényt kellett elpusztítania vagy bárkit vagy mindkettőjüket. Akkor inkább a lovat választotta, az meg ott helyben kimúlt... Ilyenek voltak a boszorkányok. A tavaszi szántással kapcsolatban egy XVI. századi litván forrás megemlíti, hogy ismert náluk a Smik istenség ünnepe, akinek a rítusszántás során az első barázdát ajánlották. Ilyen alkalmakkor a mitikus kígyót arra kérték, hogy bújjon az első felszántott barázdába. A Smik hasonmása fellelhető a szerb hagyományban a smuk, azaz a határ gabonatermését és a szőlőtermést őrző kígyó, aki megvéd a terméslopó sárkánykígyótól. Mondánkban az első szántó a mítoszt idézi, az istenek szántását, a dema-isten kígyó az első barázdából kerül elő, s azt a démonokká (boszorkányokká) degradált, az egykori feltehetően dramatikus játék, illetve a mítosz szereplői, a rítus során megették a dema-istent jelképező kígyót, fejét vélhetően elásták, hogy belőle növények keljenek ki. De ettek a termékenységet és a megújulást jelentő anyaföldből is, amely az anyával, a Nagy Anyával egyenlő. Paul DIEL pszihogeográfiai jegyzeteiben közli, hogy az egyenletes föld a tudatos embert, a földalatti rész a tudatalatti világ démonait, de a földön az égig közel álló csúcsok a tudatfölöttit jelképezik. Ezáltal a föld a tudatos és annak konfliktust eredményező szituációit teremti meg, az emberi összecsapások csatahelyévé válik. Mindez a bemutatott mondában egyértelművé vált. Az anyaföld evése, az anyaföld kultikus istenségként való tisztelete is megnyilvánul a bemutatott archaikus szövegben, ami úgy is értelmezhető, hogy a Magna Mater, azaz az általános istennő teste, mondhatnánk az anyaföld feldarabolása a szántás (egyben a nemi aktus jelképe) során, majd annak megevése jelentkezik az első fázisban. Némely afrikai törzsnél a föld evésének szokása ismert, ami a vele történő idén-