Somogyi Múzeumok Közleményei 12. (1996)

Horváth János: Balázs János művészete

BALÁZS JÁNOS MŰVÉSZETE 329 „1925. január 14. szerda. - Tegnapelőtt jöttem vissza ide Pestre folytatni ezt a keserves, nyomorult életet, mely oly szűken méri javait nekem. Én Istenem milyen jó is volt otthon lenni, hol a szülői szeretet boldog melegében sütkérezhet az ember, hol olyan jól érzi az ember magát, akkor is ha szegény, de a szeretet gazdagsága betölti az űrt. Otthon hol az igazi jó barátok vannak, melegek, jók, akik megértik a lélek vígságát, szomorúságát; nem mint itt, hol az embernek nincsen jó barátja, egymáshoz hidegek, közönyösek az emberek, mindegyik a maga apró érdekével törődik, kicsiny, nagy, egyformán rohan, fut mindenki. Mennyivel más a mi kicsiny városunk Kaposvár. Olyan meghitt, barátságos ott minden, az alacsony házak, a fás utcák, a dombok, minden de minden. Este 8 óra után alig járnak az utcán, mindenki elbújik, meghúzódik kicsiny fészkében, a családi tűzhely boldog melegében, az övéi közé. Itt este kezdődik az élet, csúsznak, másznak az emberek, autók rohannak, villamosok csilingelnek, zúg, morog minden, mint egy forradalom. - Itt ülök most ezen X lábú asztalnál és rovom ezen panaszos sorokat, melyet az élet tolt a tollam alá. Hátam mögött a kályhában a tűz szomorúan pislog, - nedves fa van rajta - jön már az alkony szürke homálya, kezdi befedni a kicsi szobám nyomorult holmiait, a vaságyat, a kályhát, mindent ami benne van, engem is, hogy valami szent misztikum legyen benne. Most megálltam egy percre, hallgattam a falon lévő nagy óra tikk-takkos ritmusát, mely még jobban figyelmeztet a mulandóságra. Múlik minden. Az emberek felett végig szalad egy nyirkos, sárga szellő, ledönt egyet-egyet belőlük. - Élet, élet az elembe tolt pohárba de keserű levet öntöttéi. - Magam vagyok most ebben a házban, a Pista bátyám itthagyott, elment máshová lakni, beteg szegény, szeretne ő is egyszer már jól lakni. Hiszen ő is nagyon sok keserű kenyeret megevett már... Szeretem a magányt, ilyenkor tudok gondolkodni, töprengeni és ilyenkor szeretnék valami nagyot tenni, az embereket keblemre ölelni, csókolni barázdás, gondterhes homlokukat. 1925. január 17. szombat. Ismét csak egyedül ülök ebben a kis vityillóban, a Pista bátyámat már kedd óta nem láttam, pedig vártam nagyon mindig, nem tudom miért nem jön? Beteg is vagyok, náthás, meg vagyok hűlve, pedig elég jól tüzelek s mégis fázok, meg vagyok hűlve. Anyagilag is elég rosszul állok, itt van: lakást kellene keresnem, ha találok, ki-ki tudnám ezt fizetni, hanem akkor nem tudok enni..." - a folytatás hiányzik. Négy nappal korábban írt levele így szól: „Szeretett kedves jó Caesarom! -A sziszegő, dohogó vasszörnyeteg hátán, kattogó síneken jőve, ismét megkezdtem a „Szent Égi Komédiát!, a nagy táncot, melyhez az élet fújja a muzsikát és mi halandók járjuk rá a táncot, mely hol gyorsabb, lassabb, míg végre a húr a teljes megfeszülést eléri, akkor őrült kalamajkává lesz, mely kavarja-kavarja az embert, míg végre jön a Nihil. Ez a rendeltetésünk, csak csináljuk ezt a forgást. Amit itt írok, az már egy vergődő lélek éji látomása, gondolata. Lelkemben a legideálisabb gondolatokkal jöttem el hazulról, a legszebb gondolatok egymást érték a fejemben és midőn ideértem, mind mind szertefoszlott, széttépte a „Reál". Idegeimnek jól esett a szép gondolatokban való gyönyörködés, olyan jól éreztem magamat, de csak mindig egyegy gyorsan tűnő percig, mert én nem tudom, valami nem tudom kimondani micsoda, folyton odatolakodott a legszebb gondolataim közé. Valami remegés féle, bizonyos szkepszis, egy nagy felhőszerű melankólia, amely amúgyis melankolikus lelkemre még sötétebb árnyat vetett, hogy az öntépelődés keserves kínjait még jobban érezzem, hogy emésszem idegeimet. - „Álló tóban lakik a béka." - aranyos igazán aranyos, drága Caesarom - de a szívemhez nőttél - (alig látok, könnyezik rádgondolva a szemem) - nálam az én énemmel talán ez kivétel, mert amit én itt is, másutt is írok, mondok, vagy nem tudom én, az mind hallgató számon, de mozgó és érző lelkemből jön, hogy aki a szívemhez nőtt, az benn is van. Hogy nem szeretek beszélni? azt én nem tudom miért van. Én csak nézni, gondolkodni és hallgatni szeretek - talán olyan önvallomás féle ez, ne vedd zokon - szeretem a Csendet, melyben a Végtelenség megjelenik, azt a süket - nekem ugyan nem az - Csendet, hol s amelyben az idegek valamitől pattanásig izgatottak, hol a józan ész eltűnik, sírni, ordítani, hentergőzni, vagy magamat kitárni, ölelni, csókolni, kit? mit? a világot? önmagamat? vagy letérdelni és imádni azt a végtelen jó Istent, Krisztust és a szenteket, egy darabot felvenni a földről, telesírni, megcsókolni, eldobni a végtelenbe, oda hol a Szellem lakik, oda neki, egy könnyes, csókos rögöt, melyet egy szenvedő lélek dob, aki nem tudott mást csak szeretni, aki türelemmel és akarattal legyűrt magában minden mást, hogy életét neki, azaz az általa alkotott Valmiért áldozza fel. - Végtelenül magas a lakásod Oh! Isten! Küldöm hozzád fohászaimat, hallgass meg! - Jaj! hiszen Neked írok Caesarom, talán haragszol is rám az ilyenért, hogy magamat írom... Nem, nem hinném azt. írjak másról? nem tudok most, a lelkemben az most sebet ütne, hiszen úgyis elég rajt a seb. -Ahol most még ezt a levelemet írom, itt az utolsó napjaimat töltöm, mert máshová kell mennem, egyedül leszek majd, dehogy is, velem lesz az Isten, meg a Művészet. Hogy hová megyek, ezt most még nem tudom, de majd tudtul adom. Hanem addig is Isten veled és mindig. Édesanyádat, azt a végtelen, kedves jó Anyádat szeresd mindig, tiszteld és imádd, ugyanúgy a finomlelkű kedves Elvirát. Üdvözlöm mély tisztelettel őket és téged is. Ölel mindig hű barátod. Bpest. 1925. jan. 13. Balázs János. Ui.: Levelet ha teheted rögtön írjál. -A képeket majd küldöm, ugye megteszed azt, hogy elviszed a Baumöhl mérnökhöz? Nagyon köszönöm előre is. János szeretettel."