Somogyi Múzeumok Közleményei 12. (1996)
Bartosiewicz László: Közép - és Török kori állatmaradványok Segesdről
184 BARTOS IEWICZ LASZLO Húshasznosítása mellett a szarvasmarhát igavonásra is használták. Ezt az tényt nemcsak a fémleletek között található ökörpatkók bizonyítják, 9 hanem közvetve egyes csontok arányai is alátámasztják. Jelenkori magyar szürke, illetve hasonló típusú romániai igavonó ökrök megfelelő csontméretei alapján a lelőhelyen talált szarvasmarha kéz- és lábközépcsontok közül két, hosszú de a többségnél karcsúbb török kori lábközépcsont származhat igavonó egyedekből. 10 Noha az egyszerű csontszerszámok készítése a középkorra már elvesztette jelentőségét, egy szarvasmarha lábközépcsontból készített kezdetleges középkori korcsolya Segesden is előkerült. 11 Ez az ezköztípus a római kortól 12 egészen századunkig 13 fel-fel bukkan a közép-európai régészeti és néprajzi anyagban, 14 ámbár leggyakoribb nyersanyaga a valamelyest laposabb ló kézközépcsont. 15 Noha a rendelkezésre álló viszonylag kevés adat statisztikailag megbízható különbséget nem mutat, a hosszúcsontokból becsülhető átlagos marmagasság a vizsgált időszakon belül látszólag nő (6. táblázat), míg a hasított feleknek az állat kondíciójától független, faggyúmentes tömege nem mutat kifejezett vonulatot. 16 3.1.2. Juh és kecske {Ovis aries L 1758 és Capra hircus L. 1758) A juh a nagytermetű szarvasmarha után a második legfontosabb húsforrás volt ezen a lelőhelyen. Egy 1499-es oklevél családneveiből gyanítható, hogy a középkori Segesd kézművesei között a szűrösök és posztóverők nagyobb számban működtek. 17 Ha feltételezzük, hogy helyi alapanyaggal dolgoztak, a nekik munkát adó juhtartás komoly szerepet játszhatott a húsellátásban is. A hosszúcsontokból becsülhető átlagos marmagasság (6. táblázat) a késő középkorban volt nagy. 18 Ebben a leletegyüttesben számos szarvcsap bizonyítja, hogy megjelent a jellegzetes szarvalakulású középkori juhok „fajtája" (II. tábla), amely a lelőhely török kori rétegeiben később is folyamatosan jelen van. A II. tábla középső egyede fiatal anyajuh lehetett, mindkét szarvcsapja tövén a szervezet túlterhelésének (pl. nagymértékű tejelválasztás) hatására bekövetkezett, horpadás szerű csontfelszívodás látható. Elsősorban a legkorábbi középkori és a török kori anyagra a kecskecsontok viszonylag nagy, tizenöt százalék körüli aránya jellemző. Ennek az értéknek statisztikai megbízhatósága azonban függ a pontosan meghatározható darabok abszolút számától. Az erre vonatkozó hibaszámítást a 7. táblázat tartalmazza. 19 A kecskehús fogyasztás fokozódása a XIV. század végén a „szegényember tehenének" előtérbe kerülését mutathatja. Ebben az időben a várhatónál kevesebb marhaés sertéshús fogyott. A vizsgált időszak végére viszont a kecskecsontok nagy száma inkább a török hatásra legalább részben megváltozott táplálkozási szokásokkal hozható kapcsolatba. 20 A lelőhelyen talált, ritkaság számba menő szarvatlan kecskekoponyák (I. tábla, alsó kép, V. tábla, alsó kép) egyetlen magyarországi analógiája eddig a budai pasa palotájából ismert. 21 A szarvatlanság heterodinám módon öröklődő domináns minőségi tulajdonság, így kialakulása tudatos tenyészkiválasztással jól befolyásolható. 22 Nagyobb állományokban (!) a sutaság a bakok kezelését különösen megkönnyíti. E genetikai jelleg hirtelen feltűnése ebben a korszakban az elfoglalt területeken tehát akár török import eredményének is tulajdonítható. A kecske hosszúcsontokból becsülhető átlagos marmagasság (6. táblázat) szintén a török korban a legnagyobb, 23 ami ugyancsak „fejlett formára", azaz nagytestű egyedre utal. 3.1.3. Sertés (Sus domesticus Erxl. 1777) A háziállatok csontjaiból sokan és gyakran következtetnek a lelőhelyek környezetére. A gazdasági és kulturális tényezők 24 által torzított állattartási adatok megbízhatatlanságát e téren jól érzékelteti a sertéscsontok megdöbbentően kis száma Segesden. Amennyiben elfogadjuk, hogy egy XVIII. századi leírás 25 a későközépkori természeti viszonyokat is valamelyest tükrözheti, a környékbeli bozótos, mocsaras talajú tölgyesek ennek a szapora állatfajnak sokkal jobban megfeleltek volna mint a lényegesen nagyobb számban levágott juhféléknek. Az egyik lehetséges magyarázat, hogy legalábbis a török idők előtt, a városközponttól távolabbi majorban ugyan tartottak disznókat, de ezeket ritkán hajtották a városi piacra, húsukat inkább helyben fogyasztották el. A másik lehetőség, hogy a sok birkahús az említett középkori gyapjútermelés olcsó „mellékterméke" volt. Mindenképpen fontos körülmény, hogy Segesd oppidum többszáz fős magyar lakossága a viszonylagos önállóság 26 és a vallási türelem jegyében a török uralom alatt sem hagyott fel a sertéshúsfogyasztással, sőt valószínűleg fokozottan hagyatkozott ezen állatok tartására. A két sertés hosszúcsontjából becsülhető átlagos marmagasság (6. táblázat) közepesnek mondható. 27 3.1.4. Ló {Equus caballus L. 1758) Lócsontok a település valamennyi korszakában csak szórványként fordultak elő. Néhány medencetöredék kivételével ezek a csontok minden esetben értéktelen húsrészeket képviselnek, minden bizonnyal elhullott harci- vagy igásállatokból származnak. Jellemző, hogy a XIV. századi késő gótikus ház, illetve a középkori városközpont területéről került elő a legkevesebb lócsont, hiszen ezek közelében aligha földeltek el elhullott igásállatokat amelyek maradványai a konyhahulladékba keveredhettek. 28 Annak ellenére, hogy hosszúcsontok az említett okok miatt nem kerültek elő, két török kori sarokcsont nagyobb mint a legismertebb, 135 cm körüli marmagasságú lovakéi. 29 Ez Vitt kategóriái közül közepes nagyságú lovakénak felel meg. 30
