Somogyi Múzeumok Közleményei 11. - A népvándorláskor fiatal kutatói 5. találkozójának előadásai (1995)

Kiss Magdolna: Megjegyzések a későrómai külpolitikához a Dunai tartományokban 382-ig

48 KISS MAGDOLNA betelepítése a Római Birodalomba a császárkor folyamán mindig -fontos részét jelentette a római külpolitikának. A telepítések célja sokféle, de eléggé világos volt. Egyrészt ezzel igyekeztek a határnál kialakult feszültséget csökkenteni, másrészt a beköltöző barbárok személyében a birodalmi földekre olcsó munkaerőt, hadseregbe újoncokat nyertek. Most csak két példát említek a 4. században kötött egyezmények közül, amelyekkel közelebbről megvizsgálhatjuk az eddigi betelepítések jellegét. 296 táján Galerius harcolt a basternák, karpok, valamint a szarmaták ellen. Az eseményt Orosius és Eutropius közli, mindkét szöveg hangsúlyozza, hogy a barbárokat, mint hadifoglyokat kis csoportra osztva valószínűleg katonai ellenőrzésre majd szolgálatra a római limes táboraiban helyezték el. Ennél az esetnél a betelepítés egy büntető akció volt a rómaiak részéről.

11 Természetesen ezzel a problémát, amit az okozott, hogy az Alföldön élő szarmatákra germán népek, főleg a gótok nyomása nehezedett, nem oldották meg. A szarmaták a gótok támadása miatt a rómaiakhoz fordultak segítségért, illetve ennek kicsikarására törtek be a limes egyes pontjain. A helyzet bonyolultságát mutatja, hogy a rómaiak Constantinus idején mind a szarmatákkal, mind a gótokkal béke és szövetségi szerződést kötöttek. Valószínűleg a szarmatákkal létrehozott egyezmény értelmében épült a Dunakanyartól a Vaskapuig az Alföldön végighúzódó 500 km hosszú sáncrendszer, az úgynevezett Csörszárok, amelynek feladata az volt, hogy a szarmaták földjét megvédje a germánok támadásaitól. A földsánc építésének azonban nemcsak az ideje, hanem az eredménye is kérdéses.

12 334-ben Constantinusnak több mint 300 000 szarmatát kellett a saját kérésükre felvennie a birodalomba. A szarmaták uralkodó rétege ugyanis a gótok ellen, mivel nem bíztak eléggé a római segítségben, felfegyverezték a szolgáikat, ők azonban a gótok helyett uraikra támadtak, és menekülésre késztették őket. Az eseményekről Anonymus Valesianus tudósít.

13 A szövegben feltűnik néhány homályos pont. Egyrészt az említett szám túl magasnak látszik, másrészt, mit ért a szerző ezen a szarmatákra vonatkozó megfogalmazáson: akiknek hűsége kétségesnek bizonyult. Talán e barbár népnek, mint római szövetségesnek, főként mivel a rómaiak által emelt sáncrendszeren belül laktak, semmilyen katonai önálló akciót nem szabadott kezdeni?

14 A római határ mellett de azon kívül élő szövetségesek szuverenitásának kérdése nem egészen egyértelmű. Valentinianus császár erődítményt kívánt építeni a Rajnával, illetve a Dunával szomszédos alemannok valamint a quadok földjén, azonban mindkét nép tiltakozott függetlenségük megsértéséért.

15 Visszatérve Anonymus szövegéhez, igen érdekesnektűnik, hogy az uralkodó szarmatákkal, akik szolgáik nyomására, de végül is szabadon döntöttek úgy, hogy bebocsátást kérnek a birodalomba, a római kormányzat mégis csaknem hasonlóan bánt, mint a 296 körül szerzett hadifoglyokkal, a birodalom különböző részeibe szétosztotta őket. Miroslava Mirkoviĉ nemrégen összefoglalta a 4. századi betelepítés problémakörét, és megállapította: hogy minden néppel illetve törzzsel, akiket a Római Birodalomba betelepítettek, figyelmen kívül hagyva, hogy harcok során győzték le Őket, vagy szabad akaratból a császár engedélyével lépték át a határt, úgy bántak, mint dediticii-vel, azaz fegyvertelenül és a rómaiak ellenőrzése után jöhettek be a birodalom területére. A fegyverforgatókat távolabbi vidékekre sorozták be katonának, családtagjaikat, pedig a provinciákban colonusként telepítették le, és tőlük a továbbiakban adót és újoncot vártak.

16 Ez a megállapítás túlzottan általánosnak tűnik, bár az igaz, hogy a kormányzat számára a hadsereg utánpótlása igen fontos volt, és Constantinus valószínűleg ennél a telepítésnél is besorozta az arra alkalmasakat, mégis, ahogy a libenter szó, valamint szarmata családok beköltöztetése Itáliába is mutatják, hogy ebben az esetben a szabad szarmaták valamivel jobb bánásmódban részesülhettek.

17 Ahogy már az eddigiekből is kitűnt, a betelepítés végső soron csak a külpolitikai bonyodalmaknál és mindkét részről kényszermegoldásként működött. Hiába jelentette Róma számára a hadierő felfrissítését, mégis veszélyforrást rejtett egy idegen barbár nép léte a birodalmon belül. Ugyanakkor a barbárok számára is csak végső menedék volt a beköltözés, amit egyrészt az mutat, hogy fenyegető vészhelyzetben, és akkor is hosszabb tanakodás után vállalták a betelepedéssel járó kötelezettségeket, másrészt az, hogy a rómaiak büntetésként szintén éltek ezzel a módszerrel.

18 Mindezek után térjünk vissza azon gótok helyzetére, akik 380, 382-ben kötöttek a birodalommal egy megtelepedési és szövetségi szerződést. Mind a nyugati gótok mind Alatheus és Safrac népe esetében megfigyelhetjük, hogy ők nem, mint hadifoglyok vagy túszok, esetleg menekültek, hanem, mint szabad emberek kötöttek egyezményt a rómaiakkal. A kutatás legújabb összehasonlító vizsgálata kimutatta Fritigern gótjaival kapcsolatban, hogy először fordult elő a római külpolitikában, hogy a frissen letelepített barbárok szabad emberként tagozódtak a római hadseregbe, ahol saját vezetés alatt önálló segédcsapatot alkottak. A gótokat nem osztották szét a provinciákba, hanem egy meghatározott területen telepedhettek le. Továbbá adómentességet élveztek, sőt évente bizonyos pénzösszeget is juttattak nekik. Talán nem rendelkeztek teljes polgárjoggal, de jogilag és politikailag autonom közösséget