Somogyi Múzeumok Közleményei 9. (1992)

Varga Éva: „A cseperkekalap” K. Pap János színművei

236 VARGA ÉVA élményei, a Népszínház előadásai (a Sárga csikó, a Falu rossza, A piros bugyelláris) nemcsak a színészi pálya iránti vágyát fokozták, de egycsapásra meghatározták későbbi színműírói munkásságát is. IV, A népszínmű a múlt század igen divatos és népszerű drámai műfaja volt. Lényegével, jellemzőivel a korabeli kritika sem volt még egészen tisztában.

19 Elméletével azóta is kevesen foglalkoztak. Története napjainkra a drámairodalom lezárt fejezete. Bár az írók és a közönség érdeklődése már az első világháborút követő időszakban csaknem teljesen elfordult tőle, néha alkalmanként egyes alkotásait napjainkban is műsorra tűzik a nosztalgia vagy egy-egy színészi alakítás kedvéért. A népszínmű hazai atyja Szigligeti Ede volt. Bécsi minta hatására a magyar színpadra a műfajt először ő vitte Szökött katonájával, (bem. 1843 nov. 25.) és a Csikóssal (bem. 1847 jan. 23.)

20 A múlt század közepén merész újítást jelentett, hogy az író drámája főhősének a népet tette meg. A XIX. század első fele a polgárosodás kezdetének és a magyar nacionalizmus megerősödésének kora. A korszak egyik alapkérdése a jobbágyfelszabadítás, s ezzel kapcsolatosan a nemesi kiváltságok eltörlése volt. E politikai eszmék hatása alatt az írók érdeklődése fokozatosan fordult az egyszerű nép felé. A nép ekkor vonult be igazán a magyar irodalomba, s a 40es évekre szerepe minden műfajban meghatározó lett. Az irodalom szószólójává lett azoknak az eszméknek, amelyeket a reformkor haladó politikus nemzedéke képviselt. Nemcsak a társadalmi változások igénylése, hanem a kibontakozó nemzeti érzés is elősegítette a népszínmű kialakulását. A hazafias eszméktől áthatott közönség szívesen hallotta a színpadról is azokat a gondolatokat, amelyek megvalósításáért a legkiválóbb hazai politikusok küzdöttek. A népszínmű szívesen foglalkozott a kezdetben politikai és társadalmi életünk hiányosságaival, s az írók hangulatot keltettek a szegény, elnyomott nép iránt. A népszínmű műfaji tökéletességét már Szigligetinél elérte, de igazi virágzásra, népszerűségre csak jó pár évi pangás után, az ún. újromantikus írók munkássága idején emelkedett.

21 Az átmeneti meddőséget nem pusztán esztétikai természetű okok, rossz művek születése, hanem a megfelelő előadók, népszínmű-énekesek hiánya okozta.

22 Az 1870-es évekre a népszínmű újjáéledéséhez megteremtődtek a feltételek: a Nemzeti Színház két ígéretes népszínmű-tehetséget szerződtetett Blaha Lujza és Tamássy József személyében, s 1871-ben pályázatot írt ki a múlt vagy a közelmúlt, vagy a jelen életből merített népszínmüvekre. A Népszínház felépítése után (1875) a népszínmű különös virágzásnak indult. Egy idealizált, népies világot mutatott be a rohamosan kapitalizálódó Budapest polgárainak. A műfajba új erőt két kiváló szerző, Tóth Ede és Csepreghy Ferenc lehelt. A népszínművet teljesen a nép körében játszódóvá Tóth Ede tette (Falu rossza - bem. 1875 jan. 15.) Legnagyobb újítása az volt, hogy csak népi szereplőkkel bonyolította darabja meséjét. Csepreghy Ferenc művei (Sárga csikó - bem. 1877. dec. 14., A piros bugyelláris - bem. 1878. nov. 22.) Tóth Ede darabjainak hatását erősítették meg. A sikerhez nagyban hozzájárult, hogy Blaháné és Tamássy személyében rokon lelkű karakterszínészekre talált. Hiszen a népszínművekben a nép nem úgy jelent meg a színpadon, ahogy valójában élt és dolgozott, hanem ahogy a közönség látni akarta, az idealizmus fátylán keresztül. Blaháné sem „...a valódi paraszt-leány vagy paraszt-asszony volt a népszínművekben, hanem mindaz a báj, szépség, érzelmesség és őszinteség, amelyet az egész magyar közönség a népies magyarság ideáljához fűzött." A műparaszt figurák megfeleltek egyéniségének, melynek lényege a játszi érzelmesség volt, s mely visszariadt a merészebb drámaiságtól. Ezt K. Pap János visszaemlékezései is megerősítik, hiszen amikor Rákosi Jenő Magdolnája színre került, és a sok krimibe illő motívuma miatt rémdrámaként emlegették, Blaháné azt mondta, hogy belehalna, ha el kellene játszania a szerepet, így aztán Pálmai Ilka játszotta a főszerepet, partnere K. Pap János volt Gyömbér Mihály szerepében.

24 Ezért aztán Blaha Lujza midőn a munkába menő parasztleányt ábrázolta sarlóval a kezében vagy gereblyével a vállán, de selyempruszlikban, bársonyviganóban jelent meg a színpadon, egyszerre követte művészi ábrázoló hajlamát és a Tóth Ede-féle népszínmű stílusát."

25 A siker hatására, amit az említett darabok előadása hozott, az írók tömkelege próbálkozott népszínművek írásával, s a múlt század végére termékenység tekintetében túlszárnyalta a többi drámai műfajt. Feltűnő, hogy a színészek igen nagy számban özönlöttek a színpadi írók táborába. (Pl. Tóth József, Szerdahelyi Kálmán, Tóth Ede, Lukácsy Sándor, Kórodi Péter, Makróczi János, Ódry Lehel, Deziré Antal, Follinus Aurél, Klárné Angyal Ilka, Fenyér Mór, Géczy István, Szalóky Elek stb.) Ennek oka részben az lehetett, hogy az 1850-es évektől a korszak a színpadi hatás keresésének jegyében zajlik, s a színészek e hatás sok titkát ismerve hatásos darabok írásával próbálkoztak, amit nem koronázott meg mindig az áhított siker. Érdekes jelenség volt az is, hogy nagynevű esztéták és kritikusok sem tudtak ellenállni a színpad varázsának, szintén megpróbálkoztak a darabírással (pl. Gregus Ágost), de talán még kevesebb sikerrel, mint a színészek. A népszínmű sikere a nagynevű, azóta híressé lett írókat is elragadta, s egy-egy népszínmű megalkotására ihlette őket. (Pl. Rákosi Jenő, az újromantika mozgalmának elindítója, a színpadi művek úgyszólván min-