Somogyi Múzeumok Közleményei 6. (1983)

Dénes Zsófia: Csokonai utolsó útja.

CSOKONAI UTOLSÓ ÚTJA 125 lok gyalog, még ha fel is fordulok útközben. Az ő lelke rajta! Észre sem vették beszédjük hevületében, hogy Sándorffy doktor már egy ideje ott áll a küszöbön. A nyitott pitvaron át bejött, hangtalanul nyitott ajtót. Nem restelkedik, hogy hallgatódzott. Amikor megpillantják, mégis úgy teszen, mint aki abban a minutumban érkezett. - Adjon Isten! — mondja tettetett (kedélyesen. Micsoda hangokat hallottam én a pitvarban? Csak nem útra készülnek feil kegyeimedék? - De bizony útra! - feleli komolyon Mihály. - Nem mondhat nekem az úr olyat, omivel rábírhat, hogy holnap reggelnél tovább ittmarad jak .Ebben a fertelmes városiban, fertelmes helyzetben. A fogait kérdését Geirgőc most nyomban elintézi a (kamarás úr secretáriiusánáL Indulj, fiam! Sándorffy meghökken. Látja, bogy Mihály elszánta magát, dűlőre viszi a dolgot. Dühös, hogy a védtelen ember kisiklik keze közül. Látott már Ilyet az ember? Milyen erőszakosság tör ki ebből az elesett emberiből. Igyekezettel, de nyugodtan mondja: - No, no, nem kell aizért mindjárt a kamarás úrhoz szaladni! Ebadta, Ilyen kicsinyes dolgokkal őrnéltóságát terhelni! A kamarás úrnak három hintaja van ugyan - de a lovalt, híres szépségű lovait nagyon félti ám! Azokat nem fogatja bé csak úgy, vendégnek! - Vendég! - kiáltja Mihály. - Fene a vendége! Engem sürgősen elhivatott a méltóságos úr, kötelessége, hogy haza Is vitessen. - Kötelessége? — húzza meg a szót gúnyosan Sándorffy, de a helytelenül váÜasztott hangot tüstént abbahagyja. .'Miinek jobban feldöhösíteni ezt a kijátszott embert. Hiszen neki van abban Igaza, mégis csak haza keld jutnia. - Ide hallgasson, Vitéz uram - szól a hangja békítően. Ha már így eltökélte, hogy holnap hazamegy, pedig megreszkérozza a nyavalyába való vissza esést! De ha már így elszánta magát, én hazaviszem. Inkább én viszem haza kegyelmedet a vármegye hintajón, minthogy molesztálja a méltóságos urat. Majd kifundálok én magamnak fontos 'hivatalos utat Debrecenbe a kegyelmed kedvéért. Ha ugyan jó kegyelmednek a vármegye fédères, pu ha üléses hintaja és az én szerény társaságom. - Nem bánom én, ha az ördög szekere is - fakad ki Miháilyból sokféle elkeseredése. - Gsak ebből az átkozott városbul pusztuiljak! X. Süt a tavaszi nap, reggel van, szél fújdogál. Vitéz Mihály a nyitott hintón jól bebugyolálta magát. Ráér, hogy nézelődjék, mert hogy nem beszélgetnek. Minek ide szó? Ők ketten az orvossal úgysem szívlelik egymást, ezek után. Nem vesztek éppen össze, no nem, hiszen most mégis csak ő viszi haza. De mindkettőjüknek úgy esik jól, hogy hallgatnak. Gergőc meg fenn a bakon, örül a fiú, hogy nem keli (látnia a doktor képét. Be szép, amit köröskörüil iát most Mihály: kizöldült a határ. Még itt-ott zsengezöld, amott a ilucerna pedig halványkék. A bevetett táblákon a búza kikelt. De legjobban a gyümölcsfák sietnek. Lám, a lankákon és dombhátakon, ahoi erősen éri a nap, a mandula és a korai cseresznye már nagyünneplőbe öltözött. Milyen rangosak, habosak, búbosak, fodrosak. Ök az igazi húsvéti menyasszonyok. És ők megtartják. amit ígérnek. Telnek az órák. Mihálynak sok minden megfordul eszében. Keserves a gondolata erről a csalódástelli útjáról, a Lilla reménytelenségérői, a reászakadt betegségről, a nagyúr diával óságáról, Erdődyné nagyasszony semmibe olvadt segélypénzérői és az őt tartóztató anyja százszoros igazáról. De ő visszaparancsolja a fájó eszméietet. örül, hogy hazamegy. A saját nádfedél. A könyvei, a könyvéi! Megtalálja őket. És kinn, a kiskertjében, felnövekszik a tavasz. Nagy sajnálatára, úgy délfelé, Sándorffy uram mégis csak megszólal. Berekedt a hosszas hallgatástól, köhögéssel tisztogatja torkát, csak azután mondja a váratlant: - No, Vitéz uram — szól epe nélküli hangon, esetik úgy nagy ártatlanul, a gyermek kíváncsiskodásával — megmondaná, hány arany lapui meg a zsebben? Mi ez? fordítja Mihály Sándorffyra tekintetét. Gúny? Könyökig kotor a zsebben, hogy meggyőződjék arról, amit mégsem tud egészen bizonyosan. De Sándorffy kenetteljes arcán nem igazodik el. No hát ő is gyan úti a n u I f elöl : - Arany az én zsebemben? Lássa csak, doktor ura m ! Kifordítja zsebeit, az egyikből két bankó jegy bukkan eiő. - Láthatja kegyelmed, ezzel megyek haza Váradrui. Erdődyné őméltósága két rénus forintjával. A grófné száz foríntjábul ennyi maradt a zsebemben. A pénzt a Li'//á-ra adta, de ráment a forspontra, a váradi kosztoló s ra és a patikára. Ezért is kellett sürgetnem, hogy vigyenek haza. Kifogyott a lélegzetem. Nyugodtan imondta, fölényesen. Ennek nagyon örül. Csak lássa az a másik: milyenek is ők. De Sándorffy hold világiképére csodálkozás ül ki: - Hogy aranya ne legyen zsebében kigyeJmednek? A Rh édei-búcsúztató jutai am-aranyai? Mikor a méltóságos úr a temetés többi szereplőit aranyokkal dúsan meg jutái mázta? Hát ez megint miféle hitványság? Fordul meg a kés Mihály szívében. Másnak arannyal fizetett, neki pedig semmit. - Én csak azt tudom, hogy ez a váradi utam minden pénzemből kifosztott — fordítja el Mihály tekintetét Sándorffyról. Az szeretné még tovább játszani szerepét, de iocsogása lepereg Mihály ball gátasáról. Mintha kővé vált volna, úgy ül mellette. Csak az agyában jár keserű vádja. Hogy a nagyúr őt magához parancsoflta, felhasználta talentumát, Sándorffy útján kicsalta kéziratát. Lehet, hogy ez nem