Somogyi Múzeumok Közleményei 6. (1983)
Dénes Zsófia: Csokonai utolsó útja.
CSOKONAI UTOLSÓ ÚTJA 123 - Adjon Isten! — lép Sándorffy a szobába, - No, háila Istennek, früstökölünk! - Úgy bizony, tekintetes uram, mégpedig mí ,r n én diktáltam rá, Vitéz uram önszántából kérte a tejet — cseng reményteljesen a deák megVidámult hangja. És az első csupor után ként még egy másodikat! Sán dorffy figyelmesen szemléli a beteget, föléje hajlik, fülle a beteg mellkasán, hallgatja meNye zörejeit, számlálja pulzusa verését. Igen, a láz alábbszállott, a hidegrázás megszűnt, a tüdő 'Szabadabb lett, s a fel-felfakadó köhögés már nem oly szaggató. Gsodák is történnek. Elvégre Vitéz Mihály még csak harmincegy éves. - Jobbam vagyunk ! jobban! - állapítja meg mosolyogva. - Rhédei méltóságos úr igen örül majd a j óh írnek! Mihály felfigyel bágyaditságából: - A kamarás úr tud a nyavalyámról? - Már hogyne tudna 'kegyelmed álilapotárul. Tegnap ebéd közben is megemlékeztek róla az urak. Még asztalnál 'kötötte lelkemre a 'kamarás úr, hogy állítsam talpra kegyelmedet, mert ha . . . Sandorffy elneveti magát. De inkább csak kuncog, és benne a szándék, hogy amlit mond, tréfának hasson. - Mert ha Itt találna meg h ailnii kegyelmed Váradon, akkor az ő tisztje volna az eltemettetés. Mihály nem nevet. Merőn méz maga elé. Hallgat. Sámdorffy pedig foilytatja, ahogyan szokta, cinikus magasságból. - Bizony, hágta helyibe ott az asztalnál kanonok úr gróf Holler őnagysága is, ha elsirató poétám к itt haláloznék el Váradon, nekünk kellene mondanunk felette a búcsúztatót! - így tréfa lództak az uraik az asztalnál? Vajon csirkecombot ettek aikkor, avagy -rántott halat? — böki oda Mihály keményen. - Miért 'kérdezi ezt kegyelmed? — ütközik meg a vastaglbőrű. - No mert szálkára gondolok, avagy vékonycsontra. Hogy a nagy tréfálódzásbam neíán torkukra ment volna. Most kezd csak Sándorffybaín derengeni, hogy túllőtt a célon. Megfenyegeti ujjával a beteget: - U g yam, ugyan, Vitéz uram, csak nem myeli épp kegye! med keresztbe? Mert íbiszen tréfa volt az egész, ellhüiheiti, az érdeklődő urak tréfálkozása! Ne nézzen reám ilyen komoran. Beteghez nem illik. No, szépem derüljön fel. Mihály iis érzi, 'kár volt keserűségét megmutatnia. Visszaidiöfködmie. Meg kellett volna őriznie nyugalmát, és bölcsnek lennie. Csak úgy mutaithatta volna meg magasságát az olacsoinyakkal szemben. Vájjon nem ismeri-é rég az urak szívtelenségét, a szerencsefiak csak-magúikkal-törődését, a dőzsölök szűkmarkúságát? Ö, ismeri, régen ismeri. Kár volt fel jaj dúlnia. Mosolyogmli rajtuk, mosolyogni! De most, hogy beiteg, nincs kellő ereje. Nincs ereje, hogy fölemelje magát magasra, önönmagáig. Sámdorffy csak azt látja, hogy Mihály összeráncolt homloka kisimult. Ezzel is megelégszik. A beteget talpra kell állítania a nagyúr szolgálatában. Ez az ő feladata. De más egyéb? Ugyan! - Az időm lejárt - búcsúzkodik. - Isten áldja meg, Vitéz uram, megyek egyenest a méltóságos úrhoz, megnyugtatom. Kegyelmedhez pedig újra elnézek holnap. - Menjen csak kegyelmed, doktur uram és barátom, siessen a (kamarás úrhoz és . . . Elmosolyodik. Kár, bogy a mosoly megaszalódott arcát most inkább torzítja. Kirajzolja a barázdákat és orcája gödrét. Tisztára fintor. - És nyugtassa meg őméltóságát: aizon leszek, hogy temetésem ne az ő kontóját terhelje. Vagyok ilyen hű szolgálja a méltóságos nagyfényű grófnak. No, Isten áldja, Sámdorffy uram. Miként megígérte, másnap is beállított hozzá az orvos. Megállapította: a javulás haladt. Most megjött a bátorsága, ihogy elárulja a lábadozómak; nyavalyája, bizony, az előbbi napokon kétségbeejtő volt. Tüdőgyulladásom esett át, oly súlyosom, hogy felgyógyulása igen kétségesnek látszott. De a krízist túlélte. Megfordult a betegsége, most már várható, hogy napról-napra erősödik. Mi tagadás, Mihálynak jólesik az orvos biztatása. M eg bizsergeti a remény: sízabad még, lehet még továbbélnie. Tovább élnie - Lillát ibevármla. Most már igyekszik, hogy lemlékezetében lepellel borítsa le Sámdorffy előző napi durvaságát. Mert minek is nevezze azt a kíméletlenséget, amellyel nagyurak cinikus tréfálkozását elmondotta néki? De ha' bántotta is őt önérzetében és érzékenységéiben, mem feledkezhet meg arról, mégis csak orvosául szegődött, és ő volt az egyetlen ember éhben az idegen városban Gergőc gyereken kívül, akli átlépte küszöbét. Ö küzködött a Iázó val, ő rendelte az orvosszereket, ő diktálta a deák-fi úrnak á polasa para ncsalt. Most is elrendeli : - Nosza keljen ki már kegyelmed óbbal az ágybul. Okosabb, ha nem fekszik, de ül karosszékben. Könnyebb a ímellyének. Arany gyógyulás! — jár az új vers, a hállavers a lábadozó fejében. Amint erőre kap, majd Jeírja: Arany gyógyulás! Te a nagy És bölcs teremtő tehetségnek Halandó leánya! te vagy, Te illeted rózsás иjjóddal Mellyemnek rokkant boltjait S elindítód pillantásoddal Az élet dobbanásait. . . Nem kétséges, Sándoriffynak köszöniheti gyógyulását. Ö járt napomkimt halálos ágyálhoz itt, Váradon, a nagy ismeretlenségben, ahol oly magánosan és Ínségesen feküdt a szegény pápista papnál, mimt akár volamellik szánakozó misszionáriusnál a Dadaj-Láma városaiban. A nagyúr, aki őt ideszólítotita, még biztató üzemetet sem küldött. Senki a Rhédei-palotábóil
