Somogyi Múzeumok Közleményei 6. (1983)

Dénes Zsófia: Csokonai utolsó útja.

CSOKONAI UTOLSÓ ÚTJA 121 Száraz, különös, sípold köhögés, amelyet nagy erőfeszíifiéssell elfojt keszkenőjébe. — Nincs semmi különösebb bajom, camerarius uram —, mondja mikor végre meg tud szólalni. — Köszönöm méltóságod érdeklődését. Semmi különösebb ! — legyint. - Csak a megszokott. — Hát akkor igyekezzék kelmed, hogy ma a püspök úr ebédjén megjelenhessen! — Köszönöm, de arról elmaradok. Az estvéli temetésen jó erőben kei lennem. Mély tiszteletem a méltóságos úrnak! — hajóit ismét meg, és a továbbudvariló Sándorffy bátrába g yásá val eltávozik. Megint megeredt az eső. A temetés nyílt udvaron zuhogó esőben follyik. Díszes gyászba öltözött főúri családok töltik meg az emeleti szálakat. Az aiblakok az udvarra tárt-nyitottak, fekete drapéria von köréjük keretet. Fekete keretiben állnak. . . feketében az egyházi és világi méltóságok, a tetővel védett udvari erkélyre pedig a szertartás kezdetén kilépett a gyászos férj és köréje csoportosult a nagyúri rokonság. Válla mennyi terem kandelláb erének gyertyái égnek, fényük a nyitott ablakokon át kivetődik az udvarra, de az udvar falam is köröskörül világítanak nagylángú lámpások, a fáklyák. Ott a gyászpompa fénygyűrűjében tömeg szorong, középen a magasraemelt ravatal és mellette szószék, honnét a szertartás sorrendijében az orátorak majd szálának. A ravatal feje felőli, a zeneszobából, a tárt-nyitott ablakokon át orgona zúg fel és onnan hangzik a láthatatlan kórus. Vitéz Mihály, sorára várakozón, az udvorban áll, a popok csoportja mellett. Az orgonazúgás meghajtja az ő fejét is. Lehunyja szemét, szomjasan issza a nagy zenét. Ez, ez talán éppen csak néki szól. . . , Mint a szép hives patakra A szarvas kívánkozik , . . zeng a zsoltár. Ö, Mihály, tudja, így zeng Szenczi szerint. De az ő füle a versbefoirmált zsoltár mögött Károli Gáspár szavait hallgatja. Azok hatalmasabbak. És ma az keli néki. ,,Miképpen kévánkozik az szarvas az ifollyó vizekre, acképpen kévánkozik Oz én lelkem te hozzád Isten!" Azután eszébe jut a huszonharmadik zsoltár is. „Gyönyörűséges és füves helyeken legeltet engemet. . . Meg ha szinte az ihalálnac árnyékánac völgyében járok is, nem félec az gonosztól, mert te énvelem vagy: Az te veszisződ és az te botod Vigasztalnac engemet." Felnéz a halott viasszá vált arcára. Zsoltár, ó zsoltár. A debreoeni Hatvan-te metőberv neki is majd zeng. Az ő temetéséne ember nem gyűlik sok. Jó ilészen az úgy is. Úgy lészen jobb. Csak az anyja és néhány deák. De ott lesz a zsoltár szava és zenéje. A zsoltár szavai is zene. És milyen ősi ! Szalbad-é itt, az ő búcsúztató versének, a zsoltár teljessége után megszaladnia? Nem lesz-e könnyű, mint a buborék, élethez és fioláihoz méltatlan? Elhangzanak az énekek és imák, elhangzik két véget nem érő emlékbeszéd. Mast következik ő. Fölmegy a szószékre, vértelen arcával, dúlt vonásaivail, hátravetett mentéje alatt vékony fekete dolmányában, amely ikirajzolja sovány tagjait. Az eső csak esik, a cseppek végiggördülnek arcán, eláztatják haját, az jegesen fogja Ikerül égő homlokát, fejét. Nem érzi. Belekezdett versébe, rekedt hangja megtelt zengéssel és erővel, úgy, mint régente, belső tűz ragadja ma g ávail. Nem tófejen, mert nem néz körűi, van-é, niincs-é olyan hallgatója, aki az ő beesettmellű, csapotitváiliű, no meg el is ázott alakja látásain és búcsúztatója bölcselkedésén fintorog vagy nevet. Éppenséggel ott, aĥol ő fölemelkednii akar a porbul. Az olcsó gúny ebiben a kényes társaságban eleinte itt is, ott is kiüíl az arcokra. De egykettőre lemarad. És nem késik soká a diadal. Győz a verse. Győz a hevület, mellyel versét elszavalja, mintha csak szárnyak repítenék. Maga elé tartott papírlapjai eláznak, a betű tentája kis pocsékakba gyűlik, ő amúgy is betéve tudjai az egészet. . . . Vigyáz a természet — zeng Mihály szava a fejek felett S nincsen forgásában hézag és enyészet; Pontos forgásának örök karikája Egynek elmúltával másikat táplálja. Ki voltam magam is, míg meg nem születtem, Míg fűből s állatból e testet nem vettem? Aludtam mélyen a semmiség ölében A magam-nem-tudás csendes éjjelében; Míg a természetből, mint egy annak megholt Részecskéje, akkor ki nem festettem volt; Igy fogok bomlani újonan beléje . .. Természethite szárnyail a gyász felett, és ereszkedik már alá főúri hallgatósága gyülekezetére. Merészség volt, hogy ennyit kockáztatoitt. így pereg tovább búcsúztatója hat hosszú tételben, és íme: közönségéit megragadta, lebilincselte, Rhédeit imagát áthatotta. lElérkezik az utolsó tételhez, a felismerések, kétségek, hitek és tépelődések megszólaltatása után a csak - érzéssel teli - zenébe szökkent líráihoz. Meg szállal ajkáról a hallott: . . . Zárt koporsómnak fedelén belül is Érez a szívem szeretett nevedre, S e setétségnek hideg éjjelében Rhédei látlak. . . . Itt fogadd még el, hol az altatások Nem lakozhatnak s ahol a világi Tettetésnek nincs helye, itt fogadd el leézia szívét. . . Mintha szél kelne végesvégiig az udvaron, úgy ömlik el a zokogás. Mihály szívverésére szívek felelnek. Rhédei fenn az erkélyen rázkódva sír. Az ütközet sorsa eldőlt, meg nyerte a csatát. Nemi könnyű fegyverrel harcolt, a legnehezebbel.