Somogyi Múzeumok Közleményei 6. (1983)

Dénes Zsófia: Csokonai utolsó útja.

CSOKONAI UTOLSÓ ÚTJA 117 kér is. A velükjött nép most cih élődik .befelé. Tarkabarka ruhába bújt leánykáik és asszonyságaik, figurásán módis ifjak, kopott öregek. Ázva és »hidegtő»l rázkódva igyekeznek ők is az ivóba. Vitéz Mihály felismeri: dehogyis lehet a vándorcsapat más, mint ágruf szakadt teátromi népség. Letelepszenek az »ivóban a nagyasztal körüli »padokra, ő)k pedig átkerülnek a belső szobába. Mihálytól jobbra-balra Gergő és Márto»n gazda, szemben véle, a »nyitott ajtón át, tisztán figyelheti a vándorcsa'patoit. Mihály forralt bort kér, tök a szomszédaii»nak, majd jót húz belőle, nyomban á»tjárja »a meleg és a 'játét érzése. Elfelejti, hogy beteg, hogy »rokkant, ihogy mi okból kélt útra. A szomorúságot felejti most »el, mert »könnyűvé teszi a felszálló bor. Szeme megakad egy fiatal lyánykán, amint az forró »levesét »kanalazza. Megkérdezii a korcs»m»árostál : — Ezek az utasok odabenn teátromi népség? — A' biz a'! — feleli a kocsmáros. — Hogyan is mondják már, no? olyan deákos a nevük. . . Erdélyi Magyar Teátromi Társaság. Ilyenformán. Várad felé igyekszenek ők is. Már néhányszor jártak erre, de nálunk még nem maradtak, itt mindig csak déli pihenőt tartottak. A vándorszínészek asztalánál a fiatal lyány megérzi Mihály tekintetét, és mintha hallaná is érdeklődő szavait. Lesütött szemét fölemeli, tekintete találkozik Mihályéval. Belemélyed. Mihály feliissza a fekete szem rápazarolt sugarait. így lángolt egykor hűtlen Lilla szeme is. Csak az kökény volt. Kökény és játékos, pajzánul vidám. Ez a lyányka más. Ez is »szép - ó be szép! Tizenhat éves lehet. De ez itt nem hordja a boldog ifjúság gyűretlen vola»ntjait, repdeső pántlikáit, a gazdag lyány szivárványos módiját. Ez a lyány, szegényke, ázott veréb. Az eső feloldozta sötét szegfürtjeit, most gyűrötten lógnak gyűretlen arca körül. Átnedvesedett az abroncsszoknyá j»a, vállkendője csatakos, mintha szennyes ruha fedné. És mégis árad belőle a leányvarázs, a megejtő hatalom és erő. Vándorélete mellett sem lehet romlott teremtés — véli Mihály. Tekintete nem kihívó, nem tolakszik, mint azoké, akik ledéreik. Inkább azt mondja el, hogy a lyány - zsenge kora mellett — sokat szenvedett már, de nem tört meg. Még vár. Remél! Vajon mit? Teátromi dicsőséget? Gazdagságot? Szerelmet? ölelő »karok között boldog, boldog szerelmet? Ezért néz így - éppen őreá? Az ő himlőhelyes arcára, beesett mellyére, kaszálóvékony »karjára. Poéta szegénységére? Harmincegy esztendejére — amikor ő, a lyány, inkább még gyermek. És e lyányka beléfelejtkezik az ő vissza lángoló szemébe. Ó, hogy tudná ő ezt a szépséget ölelni, hogy mindent elfelejtsen. Mely szépek és kerekdedek a mozdulataii, »miközben a kemencéig elmegy és visszatér. Mely könnyű a lépése, libbenő »a járása. Mihály fantáziája színezi tovább: ez a lyányka táncol, táncol és énekel virágfüzéres fejjel, szobor-iszép vékony testét körülifelhőző ruhában - ott fenn, a teátromi deszkán. Datai, mint aki »senkitől sem tanulta dalát. Tavaszestén dalol filoméla a közeli bokorban így. Szerelem bűvölete és elmúlás bánata hangjában. - Gergőc, bort hozzál! - rendeli Mihály rekedten és egy pillanatra lehunyja szemét. Milyen is az ő végzete. Elindul halotthoz ós útszéli ivóban találkozik az »élettel. Halál helyett, amelyet át kell majd ölelnie, itt ez a tizenihatéves lyány, akit be jó volna szeretnie. Az ő ravatalhoz siető útjában el is szédült tőle. Gergő reánéz, elnyomja vívóidását, hogy sza»bad-é, nem szabad-é Sára asszony intelme ellenére bort hoznia. Túlságosan is érti Vitéz uram ihat»ná»m kedvét, hiszen ő is ránézett a tizenhat éves lyányra. Az ő tizenhét éves deákszeme hogy is ne felejtkezett volna rajta. De ő már »leparancsolta magáról az ide nem illő csapon gast. Nem, nem indult ő sem gondtalan d»eákki rándulásra, nem keresgél saját dolgaiban, és nem gondolhat most örömre. Neki itt feladata, kötelessége van: vigyáznia k?»!l Vitéz Mihályra. A betegre kell vigyáznia, úgy, mint szemefényére, nemcsak azért, mert Sára asszony rábízta, de »azért is, mert ő, Gergő, tiszta szívéből szereti Mihályt. Nem szabad, hogy baja essék, a világért sem. - No mi »lesz? sürgeti Mihály és hamiskásan hunyorog, mert szinte hallja Gergő gondolatait, mintha az hangosan beszélne. - Nem hallottad, »komám, bort kértem! - Megyek mán! - áll fel Gergő, mert eldöntötte magában : a sokról lebeszélné, de még egy keveset haddigyék. Ne szegje ő itt rögtön »kedvét ezzel a tutorkodással, hiszen épp elég gond és bánat sújt le rá. Hadd ragyogjon fel a »kedve attul a kevés bortul. Mihály pedig leönt magába egy pohá»rral a frissen hozott italbul, pipára gyújt és összeszedegeti gondoláitok. Most már nem néz át merőn a másik asztalra, bár érzi még minden tagjában, hogy delejes erő sugárzik a»bbóil a lyányból. Be jó is volna »karjába zárnia. Mert veszettül vágyi'k boldogságra, amióta utolsó lyányka jóitól is elszakadt. Ez a lyány nem idegenkednék az ő csókjátul . . . azért sem, mert aihányszor reánéz, az is visszanéz őreá — titkon ígérő szemmel. Csak éppen neki nem szabad, nem lehet megállnia. Őneki holnap reggel Váródon kell lennie. Rhédei . .. Rhédeiné ... A kövér asszony, akiről álmodott. Brrr! És a búcsúzitató ... annak a megírása. Még egy á»rva sort sem vetett papírra. A búcsúztatónak pedig sikerülnie kell! Vitéz Miháily nevéért és - és a tipográf kontojóért. Lilláért! Neki már nem ilyen hús-vér lyány való, hanem csa'k a dalban lebegő, a rézmetsző metszetében, »meg a tipográf betűiben megörökített szerelem. Már csak ez az ő osztályrésze. Ö, a beteg és aki meghal . . . holnap, vagy holnapután, de Lilla, az repüljön fői. Föil a menny boltra ! Nem magának tölt bort, de Márton gazdának és Gergőnek. - Igyák ki kendek - mondja szokott fanyarságából kikelten, szimte lágyan. — Hamarosan indulnunk kell, Váradtul még messze vagyunk. Nem néz egyikőjükre sem, de magán érzi Gergő hű tekintetét. Ez a fiú már megint megérezte, hogy