Somogyi Múzeumok Közleményei 3. (1978)
Recenzió - Király Lajos: Takács L., A Kis-Balaton és környéke
536 RECENZIÓ késői avarkorban, a Vil I— X. században szerepel. Mivel a kutrigur-bolgárok a VI. század végén eltűnnek, így a kincs, főleg külföldön (Ausztria, Románia, Bulgária) elfogadott bolgár eredete erősen kétség bevonható. Lipták Pál vizsgálatai ugyanakkor megállapítják, hogy az ún. „Győztes fejedelem", a mitikus állaton lovagló ember turanid rassz, míg a legyőzött ellenség és a többi alak inkább europid jellegű. A kincsen - Kádár Zoltán által - végzett állattani elemzések arról vallanak, hogy a díszítmények mintái Európa és Ázsia határán születtek. Bizonyos, hogy a 2. sz. korsón egy griff egy mezopotámiai dámvadat tipor le. A győztes uralkodó pedig a ta ki háziasított változatán ül. A 7. sz. korsó nyakán — a mocsári jeleneiben — békát fogó darvak láthatók, míg a 18. sz. ivócsanak egy „révészkét" ábrázol. Füzes Frech Miklós növénytani vizsgálatai is ezt a származási kört erősítik. A szőlővel kapcsolatos ábrázolások alapján feltételezi, hogy ,,az edények vagy a Volga vidékén, vagy esetleg a Kaspi-tó délnyugati partvidékén készültek". A sok kérdés megoldását „hangos töprengéssel" folytató szerző szerint a három egységből álló fejedelemasszony kincse inkább a késő-avarkorial, míg a fejedelmi a honfoglalás utáni időszakkal tart rokonságot. A két különböző korú kincs esetleg házasság révén kerülhetett egybe. S utolsó tulajdonosa talán Ajtony vezér lehetett (?). Ezt látszik igazolni, hogv a kincs néhány darabjának b T l:ánci—keresztény jellege a déli részre utal. A nagyon alapos, rendkívül sok új gondolatot, megfigyelést tartalmazó könyv írója külön hangsúlyozza, hogy az általa megfogalmazott „gondolatok, feltevések mellett más meggondolások is számba jöhetnek". A könyv értékét emeli a szerző széles skálájú, kiváló rajztudásának ritka anyaga is. A sfcöveg közti rajzok meggyőzően láttatnak, elemeznek, s egyszerre esztétikai élményt is nyújtanak. Az egész könyv szinte egy nagyszerű kiállítása az emberi kultúra e csodás kincsíeletének, s a szerző, László Gyula a Corvina Kiadó szerkesztőjének (Kabay Évának) mintaszerű munkájával és Rácz Istvánnak kiváló fényképfelvételeivel együtt ezúttal is élményt nyújtó „vezetőnek" bizonyult. M. Hrotkó Zsuzsanna Takács Lajos: A Kis-Balaton és környéke. Somogyi Almanach 27-29. szám. Kaposvár 1978., 207 p. A Somogyi Almanach három összevont száma igen rangos tanulmánynak adott helyet. A korábbi években figyelmet keltettek Takács Lajos írásai az irtásgazdálkodásról, a berkek hasznosításáról, s külön örömünkre szolgált, hogy kutatása színhelyéül gyakran Somogyot, tágabban pedig a déldunántúli régiót választotta. Azokat a szakmai és módszertani szempontból is jelentős eredményeket, amelyeket kisebb cikkeiben kimunkált, ebben a művében szintetizálni tudta: jelentős tudományos apparátussal, a még élő hagyomány teljességre törekvő feltárásával szemléletesen mutatta be a Kis-Balaton vidéki falvak életét a XVIII. századtól a XX. század elejéig. A lápvidékek hasznosításának néprajzi kutatásában — főként a Dunántúlon — eddig nagyon kevés eredmény született, a szerző munkája tehát a témaválasztás szempontjából is úttörő jelentőségű. NciojaínMban még gyaíkram előfordul, hogy a néprajzi és a töüérvetii kutató« külön utaikon jár olyam témáik fe'ldolgozásáhain is, a'melyekiben a két tudoímány ösiszékaipcsolá so elengedhetetlen, A nóphagyoimáiny megszólaltatása 1 néí'kül a puszta levéltári forrásfeldolgozás szóira z adaithai'imazzá válhat, s fo>rdítva: a csupáin 'Szófoefi hagyományból levont gazdaság történeti következtetéseik ingoványos tailaijrai jufbatöno'k az írott történeti források táimogatásaí nélkül. Takács Lajos nem választja szét ezt a két szempontot, ellenkezőleg, munkája kitűnő példa a 'néprajzi és a történeti kutatás módszeneimek ötvöződésére. A tönyv bevezetőjében ő így vall erről: „Fel dolgozó su nkbam kétségkívül igen solk történeti, levéltári anyagot felhasználtunk, miunkánk imégsem történeti, haineím néprajzi, pontosaibbain történetien ép rajzi feldolgozás. Történeti adatainkat a néprajzi kutatás módszere szerint igyekeztünk értékelrfi, és Öltank az itt élő ember köznapi é'sSét, imunkáját és életlehetőségét kívántuk feltárni és bemutatni". (6. oldal) A történeti és néprajzi kutatómunka módszereihez több helyen szerencsésen kapcsolja a nyelvészeti vizsgálódást. A lápi gazdálkodás leírásakor több száz népnyelvi használatú szakszót közöl, gondosan ügyelve azok pontos alaki és jelentésbeli rögzítésére. Olyan esetekben, amikor a szó jelentésének, esetleges jelentésváltozásának a meghatározása elválaszthatatlan a jelölt tárgy történetének kutatásától, etimológiára is vállalkozik, (Pl. a matuka, kacér, szüleség, előlű, aggíű stb.) Kutatásai nyelvészeti szempontú kiaknázására még további lehetőségei vannak. Jelen munkájának ilyen természetű értékeit is jobban dokumentálta volna például, ha könyvéhez függelékként hozzácsatolja a lápi gazdálkodás népnyelvi szakszavainak értelmező szótárát. Ezt a munkát azonban más is elvégezheti, és érdemes is elvégezni. A következőkben ízelítőül felsorolok néhány Kis-Balaton környéki tájszót, amelyek a szerző leírásából igen szemléletesen tárulnak elénk, ilyenek például a berki területek különböző fajtáinak népi elnevezései: linkós, rihonya, döngölet, zsombék, tulfa, pöse, habarica, hényár, bozót stb. A XVIII— XIX. századból származó történeti adatai a hivatalos írásmód jegyeit is magán viselő, de minden esetben kimutathatóan jellegzetes zalai és somogyi népnyelv széo történeti példáit mutatják. Az itt és más szerzők munkáiban is felszínre hozott jelentős mennyiségű magyar nyelvű XVIII. századi történeti forrásanyag arra a következtetésre is alapot ád, hogy lehetséges és szükséges lenne szűkebb pátriánkban is nyelvjárástörténeti kutatásokat végezni. A településtörténeti, a néprajzi és a dialektológiai kutatás együttes erővel eredményesebben munkálkodhatna az egyes tájegységek, etnikai csoportok meghatározásában, a népmozgások és a kultúrkapcsolatok irányárnak és mértékének megállapításában. Mindezeket a talán kissé messzire vezető gondolatokat azért lehetett a Kis-Balaton és környéke című mű ismertetésének bevezetéseként elmondani, mert az előbbiekben említett sokoldalú kutatásra ez a könyv kiváló példát ad. A mű szerkezete arányos és könnyen áttekinthető. A berek jellege című első fejezet részletesen leírja a KisBalaton történeét, levéltári forrásokból vett példákkal szemléltetve napjainkig tartó fokozatos átalakulásának és sorvadásának szakaszait. Mostanában, amikor sok szó esik a Keszthelyi-öböl feltöltődéséről, ez a fejezet nagyon is időszerű gyakorlati tanulságok levonására ösztönözhet. A Közlekedés a lápon című részben a szerző sok adattal bizonyítja be, hogy régen rendszeres volt a lakosság áramlása a Kis-Balaton partjai között. Veszedelmes időkben a berek a távolabbi vidéknek, a somogyi falvak népének is búvóhelyéül szolgált. A török háborúk és a rácdúlások utáni békésebb években ezek a családok visszaköltöztek Somogyba. Tehát a Zala és Somogy közötti lápvidék, a természetes megyehatár nem volt akadály a szomszédos falvak érintkezése számára. Érdemes lenne ennek a következtetésnek egyéb, néprajzi vagy dialektológiai tanulságait is megvizsgálni. A harmadik fejezet a kis-balatoni halászatot, a negyedik a rákászatot tárgyalja. A Széchenyi-uradalom az 1800-as évektől a Sopron megyei „fisérekkel" kötött szerződést, akik Bécset látták el zalai rákkal, de a „rákészoknak" az uraság számára is be kellett szolgáltatni évi 7—8 ezer darabot. A könyv ötödik fejezete a hagyományos népi vadászat és madarászat kis-balatoni jellemzőit írja le. Ehhez a részhez a mái adatközlők is gazdag élményanyagot szolgáltattak. A hatodik és he>edik fejezet a legeltetés és a takarmányozás változását kíséri nyomon. Leírja, hogy milyen kihatásai voltak az itt vezető sertéshajtó útvonalnak az uradalmak és a jobbágyság gazdálkodására. Igen érdekes és olvasmányos a szigetekre való kihajtós és a pásztorok életmódjának leírása. A pásztorok és a betyárok kapcsolatáról, a
