Somogyi Múzeumok Közleményei 3. (1978)

Recenzió - M. Hrotkó Zsuzsanna: László Gy.-Rácz I., A nagyszentmiklósi kincs

RECENZIÓ 535 tatásától. Szentül hitte, hogy a béke mindenáron való megőrzése megteremti a kivefeető utat a magyar nemzet és az uralkodóház közötti konfliktusból. Tévedéséért nagy árat fizetett. Kossuth igazát csak a jóságosnak álcázott Ferenc József országlása kegyetlenségének leleplezésével ismerte föl. S ekkor már az államrendszer mikéntjét is feszegette. Kossuth solhasem szidalmazta őt, vitájukban mindig a legnagyobb korrektséggel hadakozott Széchenyi nézeteivel, politikai elgondolásaival. A halálhír után ezeket írta Jósikának: „Széchenyi nekem nem személyes ellenségem volt, hanem az ügyé, melyet képviseltem s képviselek. Engesztelhetetlen ellenkezésben állott pártunkkal, elveinkkel, politikánkkal. Az ország szellemi ébredésének Prometheusa, anyagi haladásának teremtője volt, s nemzetiségének istápja. Azért őt korunk legnagyobb magyarja gyanánt tisztelém mindig, ezer sértése dacára, s mint ilyennek, hódolok emlékének. Dúsan megérdemli a nemzeti gyászt, s mindent, mit egy nemzet nyújthat legnagyobb fia emlékének. De . . . vigyáz-e a nemzet, hogy Széchenyi dicsőítése ne úgy tűnjék fel, mint nemzeti dezavuálása a mi politikánknak, törekvéseinknek, zászlónknak? Mint dezavuálása a múlt forradalomnak, tehát annak visszavonása?" Sajnos, az akkori hivatalos Magyarország hosszú évtizedeken át a forradalom befeketítésére használhatta föl Sfcéchenyi nevét. Munkásságából azt hangsúlyozta, amely a társadalmi haladás következetesebb megvalósítása ellen irányult. Főleg a Horthy-rendszer „jeleskedett" ebben. A történelem megföllebbezhetetlen tanúsága arra tanít bennünket, hogy elméleti, politikai hagyatékából az előremutató, a fejlődést siettető és nem a fékező vonásokat emeljük ki, ismerjük el. Ez méltó az országépítő Széchenyi emlékéhez, ezt példázza tevékenységének lényege. Erre hívja föl figyelmünket Naplója is. Oltványi Ambrus nagy sízakértelemmel és gondossággal végzett szerkesztői munkája, precíz, bőséges jegyzetei és elemző utószava, valamint Jékely Zoltán és Győrffy Miklós kitűnő, gördülékeny fordítása könnyen áttekinthetővé, tanulmányozhatóvá teszi a Naplót. Honfi István László Gyula-Rácz István: A nagyszentmiiklóisi kincs. Bp. 1977. 1-192. o., fotó: 34 fekete-fehér, rajz: 135. (A kötet kísérő tanulmányait Lipták Pál, Kádár Zoltán és Füzes Frech Miklós írták.) A kiváló tudós, régésjz-professzor negyven évvel ezelőtt elkezdett kutatásának összegezése e munka. A tudományosan feltárt új eredmények mellett a mű egyaránt szól a szakértőnek, valamint a szélesebb nagyközönségnek. A szerző „nem áltatja magát, sem az olvasót, hogy most ebben a könyvben mindent megold, amit másfélszáz év óta hiába kutattak a régészek". Ami azonban újjá teszi a könyvet az az, hogy ate akkori élet és gondolkodás szerint veszi szemügyre a 23 aranytárgyat, amely 1799-ben került elő a Bánátban, közel a Tiszához és a Maroshoz, az egykori Magyarországon, a mai Románia területén. A bécsi Kunsthistorisches Múzeumban őrzött kincsről több mint 200 munka jelent meg. László Gyula nem ezekkel vitázik, hanem eredményeik ismertetése mellett egy sajátos és számára otthonos, aprólékosan pontos vizsgálattal szinte újjáalkotja a tárgyakat. Ebben a munkában kitűnő segítőtársnak bizonyul a Helsinkiben élő fotós, Rácz István. Már a Gondolatok a steppe múltjának gazdagságáról és művészetéről с fejezetben — az égi világ pompás földi másának tartott — Bizánc, Irán és az Iszlám kincses, aranyban, drágakövekben dúskáló világát hasonlítja össze a nomád, steppei népek tárgyaival. Az utóbbiak alig maradnak el az akkori nagyhatalmak művészi alkotásaitól. Sőt, a steppe sajátos törvénye alapján „bizonyos mértékben", de nem az aranysúly hiánya miatt, hanem a rajtuk levő nomád jelképvilág miatt teljesen egyedülállóak. Az égi uralom földi vetületét hirdető bizánci drágakövekkel, arannyal, ezüsttel díszített ékes kupákkal, étkészletekkel szemben a nomád udvarban a sajátos, nomád asztaltartás belső törvényei szerint készültek a tárgyak. Az úgynevezett művészi pompában egyáltalán nem maradtak el egymástól. Sajnos, a hihetetlen, keleti „mesés" gazdagságiból csak néhány ezreléknyi tárgy maradt fenn, köztük a legszebb: a nagyszentmiklósi kincs. A kincs elrejtésével, illetőleg megtalálásával kapcsolatos fejezetből kiderül, hogy a megtaláló Vuin Neru szerb paraszt bizonyos tárgyakat (?) megtartott, illetőleg a négy korsó fülét letörte, az egyik bikafejes csésze szarvait pedig egy aranyműves beolvasztotta. Végeredményben a kincs egységesen és épségben maradt ránk. Ez a tény segítette a szerzőt, hogy biztosan meghatározza és szétválassza a tárgyakat: az avar—bolgár-magyar rovásírásosra, a fejedelem asztali készletére, illetőleg a kaukázusi—bizánci-iráni rovás nélkülire, a fejedelemasszony kincsére. A kincs fejedelmi voltát nemcsak az arany összsúlya: 9924,98 g és a kidolgozás művésfeisége, hanem a fejedelmi jelvény, az ivókürt bizonyítja. A fejedelemasszony asztali készletébe tartozott (HAMPEL József számozását figyelembe véve) három (1., 2., 7.) korsó, három állatfejes ivócsanak (13—14., 18.), két lapos omphalos csésze (20—21.) és egy csemegés szilke (19.). Ezek állatábrázolásokkal: griffekkel, bikafejes szörnyekkel, haltestű emlős állatokkal vannak tele, míg a fejedelem korsóit elvont mintaháló borítja. A 2. és a 7. korsó ábrázolása kapcsán szinte a teljes eurázsiai anyagot feldolgozza a sberző. Kideríti, hogy a fejedelemasszony asztali készletének szellemi háttere azonos, a rajta levő mondai anyag „leginkább a steppe legnyugatibb szigetéhez", a Kárpát-medencéhez köti. A további darabok alapján így fogalmaz a szerző: „szinte úgy hat Nagyszentmiklós, mintha a Kínától a Kárpát-medencéig terjedő őseurázsiai műveltség és művészet időtlen jelképe lenne". A 9. darabot nem egy megrendelő, de azonos művelődési-művészi kör készítette. A kincs egyes darabjait az asztali készlet nomád követelménye hozta egybe, wmely később átváltozott nyugati (bizánci) formává, s ekkor kerültek a fogók és a fülek az edényre. A továbbiakban a szerző közel száz oldalon (42-138.) keresztül a fejedelemasszony kincsének megfejtésével foglalkozik. A fejedelem kincse sokkal egyszerűbb, dísztelenebb és „komorabb". László Gyula szerint a 3-4. korsón levő kereszthálós dísz csak a fejedelemnek, illetőleg a keresztény királynak járt ki. Ügyszólván minden darabján: a 3-6. korsón, a 8. szilkén, a 9-10. görög feliratos lapos csészén, a 11-12. számú poháron, a 15-16. nyeles tálacskán, a 17. számú ivókürtön, a 22-23. számú kelyhen van rovásírás, illetőleg két pár esetében (11-12. és 9-10.) csak efe egyiken. A feliratoknál háromféle: görög betűs görög nyelvű (9-10. sz. csésze), görög betűs török nyelvű (21. sz.) és a fejedelem készletén levő rovásírásos szöveg szerepel. A többféle értelmezésű görög felirat a szerző szerint a Kárpát-medencében készült, és görögül alig tudó megrendelő, illetőleg ötvös mester munkája. Egyedül a görög nyelvű török felirat megfejtése mondható egyértelműnek (a Boilával kapcsolatos szöveg). A rovásírásos feliratok általában rövidek, jeleik csak gyéren ismétlődnek, s így nagy a tévedésre a lehetőség. László Gyula kideríti, hogy a rovásírásos feliratok négy különböző alkalomkor készültek. A karcolatokat is (legalább két alkalommal) két kéz karcolta. Az ötvöstechnikára következtetni nehéz, mivel „átmenetet alkot a népvándorláskor kőberakásai, az ún. polychron stílus és a honfoglaláskor - egy anyagon belül maradó — felületmegmunkálása között". A készítési technikára jellemző, hogy a kész, sima korsók vagy forrasztva vannak, vagy egy darabból kikalapált lemezből készültek. Mavrodinov nyomán legalább hat műhelyre gondol a szerző. Kétségtelen az is, hogy a kincs két készlete között — a növényi minták tekintetében — bizonyos kölcsönhatás van. Fontos tanulságokat adnak a mértani eredetű minták, és a természetelvű miníakincsek. A szép, pálcikás mintakincs előzményeit a filigrán munkáknál keresi László Gyula. A nagyszentmiklósi „paszománt" minta a Kárpát-medencében a