Somogyi Múzeumok Közleményei 1. (1973)

Irodalom - Mesterházy, Károly: Dienes I., A honfoglaló magyarok. 1972

RECENZIÓ 367 nyinói kultúrában (pl. Altin-Tau), megsokasodnak a pjánobori kultúra anyagában, a lomovatovói kultúra idején viszont már határozottan lókultuszról lehet beszélni. Nem kétséges, hogy az ábrázolások tárgyának gyökeres megváltozásáról volt szó, hiszen az ősi erdei vadak (farkas, medve, szarvas) helyébe lépett a steppei világ legfőbb állata: a ló. A lófejes csüngők azonban nem puszta díszítmények voltak, hanem rituális jelentéssel és jelentőséggel rendelkező mágikus eszközök, amelyeket sámánok (vö. N. V. TRUBINYKOVA, CA 3 (1969) 42-52.) és a rontástól, bajtól rettegők viseltek ruháikra varrva vagy láncra függesztve. A viselés módjára és értelmére vonatkozóan nagyszámú néprajzi anyag áll rendelkezésünkre. A mari asszonyok hasonló díszeket varrtak ruháik elejére, mint a „mell védelmezőjét" azzal a céllal, hogy a szoptató anyák tejét oltalmazzák. A lófejes csüngők — hitük szerint - a nők mellét és ölét, egyszóval a termékenységüket megóvták. A kettős lófejes csüngők tipológiáját és elterjedését 1966-ban L. A. Golubjeva állította össze a III, századtól a XI. századig. A tipológiai jellemzők szerint a nyevolinói darabok VII. századiak. (Vö. CA з (1966) 88.) Az elterjedési térképek is sokat mondóak az etnikai meghatározás szempontjából. A szerzők azonban ezeket a lehetőségeket nem mindenütt használták ki kellőképpen. A rendelkezésre álló adatok alapján rekonstruált temetőtérképek a legnagyobb erőfeszítés ellenére is oly hiányosak és ellentmondóak maradtak, hogy csaknem lehetetlen összhangot teremteni a sírleírás, az 1. és a 2. sz. térkép adatai között. Pl. az 1. sír tájolása: ismeretlen (17. old.) az 1. térképen DK—ÉNy, a 2. számú térképen viszont Ny—K. Eltekintve attól, hogy az északi irány a 2, térképen teljesen hibás, a sírok iránya következetlenül váltakozó (Pl. 9, 17, 22, 24, 32, 41, 58. sír stb.) A szerzők példamutatóan igyekeztek minden lelettípust jól jellemezni és — különösen a viselet vonatkozásában — értelmezni is. Ebből a szempontból összehasonlíthatatlanul kedvezőbb helyzetben volt V. F. G e n i n g , aki a jól megfigyelt sírok anyagát írta le. (IV. fejezet.) Különösen ki kell emelni Gening munkájából az övek rekonstrukcióját. Csak sajnálhatjuk, hogy a lelettípusok számbavételén és jellemzésén kívül nem került bele ebbe a könyvbe a Káma-vidék egyik legszakavatottabb kutatójának e korról szóló történeti összegzése. A lomovatovói kultúra jellemzése hézagpótló a nemzetközi szakirodalomban (53—57. o.), tömör fogalmazása azonban nem tette lehetővé sem az etnikai, sem a gazdasági-társadalmi, sem az időrendi vitás kérdések megoldását. (Vö. pl. A. P. SZMIRNOV, CA 2 (1968) 65-71.) A nyevolinói temető korát eléggé biztonságosan meg lehet határozni az előkerült érmek alapján. 1926-27-ben 9 db-ot, 1950-ben 4 db-t találtak. A legkorábbi érem I, Shapur (241-272), a legkésőbbi III. Yesdegard (632-633), a leggyakoribb II. Khosrau (590-628) idejéből való. Az érmek megszakítás nélküli sorozatot alkotnak, tehát a temetőt a VI. század végére és a VII. századra lehet keltezni. A szerzők feltételezik, hogy a temetőt a VIII. század elejéig használták (83. o.), ez azonban késői dotálásnak tűnik. Habár a szerzők valószínűtlennek tartják azt, hogy a magyarországi avarság egy részének éppen a Káma-vidékén lett volna az eredeti szállásterülete (52. o.), a két terület közötti kapcsolat tényét nem lehet megkérdőjelezni. A jövendőbeli kutatásnak kell tisztáznia a most csak kevéssé érintett kérdéseket, hiszen - Gening ugor-elméletétől függetlenül — úgy látszik, hogy a nyevolinói temető népességének a komik elődeihez kapcsolása nem végleges. A nyelvészet tanúsága szerint is valószínűtlen ez, hiszen a VII—VIII. században kialakult csuvas nyelvű volgaibolgár birodalom, amelynek határa régészetileg jól kimutatható a Volga balpartján, a Káma mentén, nyelvileg alig hatott a komi nyelvre. A régészeti kultúráknak etnikumhoz kapcsolása — írott források megerősítő támasza nélkül — valójában nagyon nehéz feladat. Az Akadémiai Kiadó szép tipográfiával megjelentetett új Archaeologia Hungarica kötetének nemzetközi rangját nagymértékben emeli Fettich Nándor nagyon szép, értő fordítása. Bizonyosak vagyunk abban, hogy mind a magyar, mind a finnugor őstörténettel foglalkozó kutatók a továbbiakban nem nélkülözhetik ezt a monográfiát. Bakay Kornél Dienes István; A honfoglaló magyarok. Corvina. Bp. 1972. 88 oldal, 73 + 27 illusztráció. A Corvina Kiadó Hereditas sorozatának harmadik köteteként látott napvilágot Dienes István könyve 1972 decemberében. A népszerű sorozat Kalicz Nándor „Agyag istenek" с munkájával indult 1970-ben, ezt követte Szabó Miklós „A kelták nyomában Magyarországon" с kötete. Az előbbi 1550-es példányszáma után a sorozat második tagjának 2850-es példányszáma feltétlenül a régészeti tárgyú népszerűsítő munkák iránti érdeklődésben nyeri magyarázatát. Az első két kötet sajtóvisszhangja még távolról sem zárult le, de az ezideig megjelent ismertetések is oly nagyfokú érdeklődést tükröznek, amelyekre régészeti tárgyú munkák tekintetében alig van példa. A sorozat népszerű formában, de tudományos igényességgel megírt kötetei három idegen nyelven is (német, angol, francia) megjelentek, így végül is a külföldi visszhangot is lemérhetjük. Érdekes módon, míg belföldön a sorozat köteteit inkább népszerűsítő könyvként ítélik meg, addig a külföld tudományos publikáció szintjén foglal állást. Jellemző példa a mainzi Römisch-Germanisches Zentralmuseum évkönyvében О. H ö с к m a n n bírálata (JRGZM 16 (1969) 201-202.) Kalicz N. könyvéről, melyben szóvá teszi, hogy a szerző nagyon csekély tudományos appartáust vonultat fel annak ellenére, hogy munkájának színvonala még a szigorúan vett szakcikkekét is meghaladja. Ilyen végletes állásfoglalások mellett Dienes könyvével kapcsolatban nehéz dolga van a recenzensnek,' mert hiszen tudván tudja, hogy a szerző rendelkezésére meghatározott ívterjedelem állt, és adott volt a népszerűsítő forma igénye is. így maximálisan arra törekedhetett, mennél többet nyújthasson a szövegrészben, és a részletes jegyzetapparátus helyett nagyon szűk bibliográfiai utalással érje be. Elöljáróban le kell szögeznünk, hoqy az olvasó nagyon komoly tudományos színvonalú, rendkívül szép stílusban megírt, és szép kiállítású képeskönyvet kap kézhez. Dienes mesterien tömöríti szövegezését, hogy négy ív terjedelemben össze tudja foglalni mondanivalóját, honfoglaláskor! kutatásunk jelen állapotáról. És ugyanakkor e munka nemcsak összefoglalás, hanem húsz munkás év ásatási megfigyeléseinek, széles körű szakirodalmi és régészeti forrásismeretének minden részletében jól átgondolt szintézise. Dienes minden munkájában érződik az a törekvése, hogy ne csak pontosan, szabatosan írja le a tárgyakat és jelenséqeket, ne csak száraz tudományos közleményeket írjon, hanem szépírói igénnyel lép fel saját magával szemben. Mondanivalójának formája mellett annak tartalma is igényes. Ezért a magunk részéről, egyetértve a sorozat minden kötetére vonatkozó külföldi recenziókkal, tudományos munkának tekintjük. Valójában olyan szakmunka összefoglaló fejezetének tűnik, amelyből a szigorúan szakemberek számára szükséges tárgyi bizonyító anyag leírása és elemzése hiányzik. E helyett válogatott és a terjedelem miatt erősen lecsökkentett mennyiségű, művészi színvonalú tárqyat mutat be a szerző. A magyar honfoglaláskor könyvtári irodalmában magabiztosan eligazodni nem kis dolog. Dienes teljesen otthonosan mozog e területen. Ha könyvének jegyzetapparátusa is lenne, csak akkor tűnne fel, hogy egy-egy mondata, vagy néhánv szavas megállapítása mögött milyen tudományos viták bújnak meg. A jegyzetek nem rajta múló hiánya miatt marad adós a szerző a véleményétől eltérő állásfoglalások bemutatásától, vagy azzal, hogy miért nem