Somogyi Múzeumok Közleményei 1. (1973)

Szemle - K. Knézi Judit: A keszthelyi Balaton Múzeum új néprajzi kiállításáról

SZEMLE RUNDSCHAU REVIEW REVUE ВЕСТНИК A KESZTHELYI BALATONI MÚZEUM ÚJ NÉPRAJZI KIÁLLÍTÁSÁRÓL (1972 OKTÓBER) Az 1972. évi Múzeumi és Műemléki Hónap alkalmából nyílt meg Keszthelyen a Nők a sármelléki és zalavári parasztgazdaságban című kiállítás, amely a Balatoni Múzeum saját gyűjteményanyagából készült. Több évi alapos gyűjtő- és feldolgozómunka eredményeként rendkívül szép, gondolatébresztő, szakember és a nagyközönség számára egyaránt sokat mondó, részleteiben újszerűen fogalmazó kiállítást könyvelhet el magának a gyűjtő és forgatókönyvíró Petánovics Katalin. Természetesen dicséret illeti a Veszprémi Múzeumok Igazgatóságának kiállításrendező csoportját is, a ragyogó felvételekért pedig Szepsi Szűcs Levente fotóművészt. A kiállítást megelőzően a téma egy részletéről, a viseletről már jelent meg feldolgozás.

1 E cikk tanulságait nagyszerűen tudta gyümölcsöztetni, hiszen 14 női viseletet, két kislányt, pólyásbabát mutat be a kiállítás, és egyetlen férfialakot. A női ruházatok között leány, menyasszony, fiatalasszony vasárnap délelőtti templomi (komaasszony) és ünnep délutáni, hétköznapi jobb (ételt vivő), vagy viseltebb (dagasztó nő, szénagyűjtő), idős asszony ünnepi (menyasszonyt és leányt öltöztető anya), mezei munkára való és gyászkor viselt öltözéke, 1—2 éves és 4—5 éves kislány ruházata szerepel, és egyetlen ünneplős férfi. A falusi nők életének jellemzésére, munkájuk és ünnepeik színtereit villantja fel, s ezekben helyezi el az alkalomnak megfelelő helyzetben, viseletben és megfelelő tartásmóddal a figurákat. Régész és néprajzos szakembereink szerettek a „magyar nép pompaszeretetére" hivatkozni.

2 Újabban az anyagválogatásban is ez a szempont Fél Edit—Hófer Tamás — K. Csilléry Klára könyvében.

3 E szemléletnek megfelelően sok kiállítás és cikk is a rangosabb rétegek, s így a népi díszítőművészet szempontjából is szerencsésebb heiyzetü népesség bemutatására törekedett. A keszthelyi kiállítás nem különleges virágzó népművészetű, tárgyi anyagában nagy változatossággal és számbeli fölénnyel, gazdasági előnyüket mutató rétegek, illetve helységek bemutatására vállalkozott. Azon törekvések közé tartozik, amely a parasztság szélesebb rétegeit adó, a munkaterhekből többet viselő szegényebb tömeget képviseli. Olyan két község anyagát választotta, amelyeknek a határa kicsi, a múltban terjeszkedni nem tudott, elzártan élte a maga életét. Az ilyen lassabban fejlődő falvak a változások általános vonásait sokszor plasztikusabban mutatják, a kapitalizmus okozta nagyon is változó divatirányzatok hatását megszűrtebben vették át, de kultúrájuk megfelelő elemeit szívósabban és tovább őrizték anyagi lehetőségeik korlátozott volta miatt. A kiállítás — jelképesen — egy ajtót eredeti nagyságban ábrázoló fotóval kezdődik. Innen az ún. ,,első szobába" lépünk be, amilyen csak módosabb családoknál volt. A megszokott, sarkos elrendezésű szoba, sarokpados, tálasfogasos, két felvetett ággyal, amelyeken kékfestő ágyterítők, az ablak fotóval jelezve, rajta „firhang". Különleges és a Balaton-mellékére jellemző darab a falmélyedésbe, „vaklikba" beépített egyszerű kászli. A szobában, mint köztudott nem laktak, csak ruháikat őrizték és csak bizonyos alkalmakkor fordultak meg, mint a templomba készüléskor, menyasszony öltöztetéskor stb. Az asztalon színes menyasszonyi koszorú. Olyan időszak becses emléke, amikor a viseletek kiszínesedésekor a menyasszony ruházata is színes volt, és még nem tértek át a polgári hatású fehér menyasszonyi öltözékre. Az alakok a század első két évtizedének viseletében vannak. A második helyiség szegényember egyetlen szobája, csaknem azonos elrendezésű, látszólag ugyanolyan. Mint a kiállítási leporelló is írja „este, ha az ágyak térítőit fölhajtották, az ágyvégekre helyezett deszkákra magasra vetett ünnepi ágy alól kilátszott a szegényes, mindennapi használatú ágyhuzat, s az ágy alól előkerült a gyalulatlan deszkából készült fekvőhely, a supi." Itt keresztelőre készülő család van az 1930-as évek viseletében, a szokásos komakosárral, a férfi a sarokpadon ül, széles ünnepélyes mozdulattal. A konyha szintén szegényebb család állapotait mutatja, szegényes edénykészletével, szabadkéményes rakott sparhetos tüzelőberendezésű. Itt többféle asszonyi munkakör körvonalazódik a főzés mellett, rokka jelzi az éjszakába nyúló fonás, a dagasztószék, a sütés feladatát. A dagasztószék előtt asszony áll, mellette járókában kisgyerek. A kamra a maga zsúfoltságában, rendezetten is rendetlen voltában, benne álló figura nélkül is árasztja a benne sürgő-forgó asszonyok jelenlétét, hiszen az élelem megszerzéséhez, hordásához, tárolásához és részben feldolgozásához szükséges edények, eszközök itt találhatók, az ételkészlet egy részével együtt. A következő rész a parasztélet fő munkaterét mutatja be, hatalmas szántóföldet ábrázoló fotó háttérrel, s előtte az ételvivő nő, vízhordó kislány, szénamunkát végző aszszony, és az árnyékban hüsselő fáradt öregasszony népesíti be a teret. Egy kis alkalmi sátorféle, vesszőkeret ráborított ócska ruhával mutatja a mezőre vitt kisgyerek tartózkodási helyét. A nagy síkságot ábrázoló kép szinte szimbolikus tartalmat adott a legnehezebb paraszti munkák végtelennek tűnő sorának, az előtte jövő-menő női figurákkal. Ez az egyetlen fénykép azonban szépségben nagyon elmarad a többitől. Vasárnap délutáni pihenést ábrázol a következő színtér. Csúcsfalas századeleji házacskák előtt a kispadon ül két fiatalasszony, egymás felé fordulva, mintha beszélnének. A kendő nincs fejükön megkötve, csak ráborítva a gyönggyel hímzett kontyra, éppen „szellőztetik" a fejüket. Az utolsó kép a halál órája: középre állított „hidegágy" a halottal, mellette sötétben a siratóasszony, az óra megállítva, a tükör letakarva jelzi a körforgás végét. 1. PÍ£TÁNOVITS K„ VMMK 10 (1971) 315-345. 2. SZABÓ K., Az alföldi magyar nép művelődéstörténeti emlékei. Budapest 1938. 3. FÉL E.-HÓFER T.-K. CSILLÉRY K. : A magyar népművészet. Budapest 1969.