Somogyi Múzeumok Közleményei 1. (1973)

Közlemények - Együd Árpád: Egy alig ismert népballadánkról

EGY ALIG ISMERT NÉPBALLADANKRÓl A siófoki nagyjáráshoz tartozó Kisbárapótiban élő Tóth Imre állatgondozóval a tabi kulturális szemlén találkoztam először, 1970 márciusában, ahol az idő rövidsége miatt csak néhány dalát vehettem fel magnóra, de nemsokára már egy órányit énekelt Kisbáron 1970. III. 30-án. Azonnal feltűnt a most tárgyalandó balladatöredék régies szövege és dallama. Az utóbbiról azt bizonyítgattam, hogy az is töredék dallam, de Tóth Imre váltig erősgette, hogy sosem volt más és több dallamsora; viszont volt több strófája, amire már nem emlékezik pontosan. E tekintetben azért is faggattam, mert többször jártam úgy gyűjtés közben, hogy két-háromszori felvétel esetén mindig más és más dallamot énekeltek ugyanarra a szövegre, vagy éppen a kérdezett dallamra más szöveget improvizáltak, vagy ugyanazt a dallamot a legkülönbözőbb variánsokban mondották el minden esetben. Igaz, Tóth Imre szöveg- és dallammemóriájáról hamar meggyőződhettem a számtalan dallamfelvétel közepette, s bizonyos dalait többször felvettem; különösen a „Kincsem feleségem" kezdetűt. Ez utóbbit mindig egyformán énekelte. Ez — természetesen — még nem bizonyíték, valamint az sem, hogy „déggyeji" mindig így énekelték, hiszen azoknál is történhetett már erősebb kopás mind dallamban, mind szövegben. Egyelőre csak azt lehetett megállapítani, hogy eddig nem ismert dallamról és szövegről van szó, s mindkettő igen régi karakterű, amit érdemes tüzetesebben megvizsgálni. A felvétel szüneteiben történt beszélgetésből kitűnt, hogy gyermekkorában Karódon és a környékbeli Csesztapusztán élt: volt állatgondozó, kepésarató, cseléd. Sok hónap telt el, amíg újra találkozhattam az adatközlővel. Este 8 órától reggel hat óráig énekelt, mesélt kifogyhatatlanul. Az említett balladát isméi magnóra rögzítettem 1972. február 15-16-án, s pontosan úgy mondotta, mint annakelőtte: Kincsem feleségem! Engem invitálnak, Vendég vacsorára, Apró pogácsára. Kincsem feleségem! Vedd rá selëm ruhád. Én meg maj rám veszem A gyilkolló ruhám. Uram édes uram! így erre ja szokás, Akit férhöz annak, Hírharangot adnak. Kincsem feleségem! Mi jannak a zoka, Atyád udvarában A zácsok faragnak? Kincsem feleségem! Mi jannak a zoka, Atyád városában Nagyon harangoznak? Uram édes uram! így erre ja szokás, Akit férhöz annak, Annak padokat faragnak. ÉNMEGMAJDRÁM\E-SZEM A GYIL-KO-LÔ RU-HAM „Kilencéves koromban, mikor még ojan kisfijú voltam, Karád kösségben a nagynénémtü tanutam." - Mi volt a foglalkozása a maga nagynénjének? „Kepésaratók. Én meg, mint fijata kisfijú - a zédesanyám megbetegedett - el köllött menni őtet hejettesítteni és ott tanutam meg, mikor a tarlórú bementünk este." - Mit meséltek az öregek ennek a további történetéről? „Errü azt mesélték, kérem szépen, hogy valamikor abba a nagyon régi időbe vót tizenkét bandita, akik őserdőbe tartószkottak barlangba, és a városba egy nagyon szép kisleánt láttak. Huszonhárom éves fi\atalember vót a vezérük és élopták ezt a kisleánt és a leánka nem mehetett sehova se. Nem is látott semmit se, csak oankor, amikor ők vitték magukká. Ha zsákmányuni vitték, vagy akárhere mentek, akkor mikor elvittéki csak oankor látott valakit, vagy valamit; máskor mindig a zerdőbe tartószkodott. És ezt a zéletet nagyon megunta. És egycer mekkérte a fijatalembert, hogy vigye jel a szülejihö. És ott valahogy sikerült a szülejinél lejáccani áztat, hogy mekhívták ezeket egy vacsorára. Úgy, hogy ott má a karhatalmat, mindent elkészítettek ezek elfogására."