H. Bognár Zsuzsa: „Kaposvár Anno…” (Somogyi Múzeum 20., 1993)

Aranyozott bronz „rezgőtűk" (Kaposvár, 61-es út) ezekhez a fátyoltűkhöz kapcsolódnak. A „tekerődzésnek" hagyományát megtaláljuk a sárközi népviseletben, Erdélyben a hétfalusi csángóknál, a Brassó környéki szászoknál, Felvidéken a szlovákoknál s a Duna mentén a szerbeknél. „Tekerődzés, tekerődztetés nem más, mint a menyaszszonynak a lakodalom után következő nap reggelin feje bekötése: másutt kontyozásnak, kontykötésnek hívják... ősi szokásuk szerint a fiatal menyecske fejét egy finom fehér lepelbe, amit bíbornak hívnak, csavarják, tekerik, s ez a tekerőzés". Ezt a bibort rögzítették aztán a hajhoz a díszes tűkkel. Malonyay Dezső a hétfalusi csángómenyecskék hajviseleténél így írja le a szokást: „A fiatal menyecskék (amíg a fiatalasszony címhez jussuk maradhat) a fehér fejrevaló helyett barnacsíkot (citrom színű selyemfátyolt) hordanak, mely a lakodalomtól számított 3-4 hónapig (a mézeshetek alatt) cifra, bogláros tűkkel van a főre feltűzve. Amíg ezeket a boglárékítményeket viseli a fiatalasszony, addig a templomban állnia kell, s csak akkor ülhet le, amikor boglártűit lerakta". Leírásokból, korabeli ábrázolásokból tudjuk, hogy a fátyolviselet, s a fátyol gömbös tűkkel való leszúrása főúri hölgyeinek körében is ismert és kedvelt volt. „A polgárnők mente helyett többnyire fehér gyolcskendőt használnak, melyet néha karjukon is viselnek, köpenyüknél szeretik a kirívó színeket. Fátyolukat fejük körül csavarják, s nagy gömbös tűkkel szúrják le". Középkori, XVI—XVIII. századi ötvöseink magasfokú művészi, mesterségbeli tudását bizonyítják ezek az aranyozott ezüst rezgőfejű fátyol24