Tüskés Tibor: A szó és a vonal • Martyn Ferenc irodalmi kisérőrajzai (Somgyi Múzeum 16., 1970)

A lapokról ránk tekintő költőn nem csillog az érzelem cukorpora; belső indulat, érzékenység feszíti. Érzékeny, érző ember, de a cifraság, a cicoma, a túldíszítettség nem kenyere. Martyn Ferenc Berzsenyije szemérmes, tartózkodó, szófukar ember. Illik rá Vitkovics jellemzése: »külső viselete hideg«. Önérzetes, szívesebben társalog a magához hasonlóval, mint büszke grófokkal. »Kevély nem vagyok ugyan — mondja magáról, — de a szemtelenségtől superstitiose irtózom.« A festő látása pontos megfelelője a költő egyéniségének: a csaknem harminc lap mindegyikén a grafikai megoldás rendkívül koncentrált, lényegre szorítkozó. Martyn nagy, beszédes fehér foltokat hagy kidolgozatlanul a papíron, s csak a fontosnak tartott motívumokat hangsúlyozza. Azt az embert látjuk a rajzokon, akit környezete sem ért meg mindig; akinek következetlenségét könnyen csökönyösségnek ítélik; aki szabadkozik a társaságban, nem szereti az esztétizálást, a nyüzsgést; védtelen az irodalmi élet belháborúival szemben; beszélgetéskor »mindenre csak fejét billentette«. Mindez nem félszegség nála; nagyonis tudatában van értékeinek; inkább önvédelemből teszi. Másban is az »originális karakter« tetszik neki, önmagában is ezt az értéket félti. Martyn Berzsenyije nem az önképzőköri zengzemények ódaköltője, nem mitológiai rejtvények és arabeszkek mögé rejtőző Horácepigon ((aminek az utókor egy időben szívesen kijátszotta), hanem töprengő, magános férfi, aki lassan ejti a szót, érzelmei kifejezésében tartózkodó, ritkán lepi meg az ihlet órája. Súlyos gondok nyomják vállát, magára vette népe sorsát, s fürkész szemmel kutatja Európa jövőjét. A költő életének főként niklai éveit sejtjük megelevenedni a rajzokon. Látjuk a versírás pillanatában, amikor papírt terít térdére vagy asztalára; látjuk lóháton, barátai között, magánosan; látjuk a balatoni táj keretébe állítva, a présház küszöbén, hintójában ülve. Martyn a költő életét és egyéniségét hozza közel a mai nézőhöz, hogy ezáltal elvezesse annak művészetéhez, költői világához. Egy sajátos költősorsot jelenít meg, s megrajzolja, hitelesen megeleveníti annak egész társadalmi környezetét, sajátos táji hangulatát, atmoszféráját. A fájós lábú költő, a »borzas bajszú magyar« néha hintóba ül, Keszthelyre látogat, vagy őt keresik meg a barátok, Döbrentey, Wesselényi, Pataky. A találkozás örömére szelídgesztenyét ültetnek a niklai ház kertjében, bort kortyolnak a gombai szőlőhegyen... Berzsenyi köpenyébe burkolózik, kiáll a vízpartra, körülötte fölkomorlanak a balatoni hegyek, a Badacsony koporsója, a Szentmihálydomb kúpja . . . Vagy kimegy a présház53