László Gyula: Medgyessy Ferenc grafikái (Somogyi Múzeum 15., 1969)

rizsban élt volna, ma nyilván minden művelt ember féltő gonddal figyelné a nagybeteg Mester lábadozását, így csak a mi aggodalmunk és szeretetünk sugárzik a 75 éves Medgyessy Ferenc betegágya felé. Nincsen jogunk ahhoz, hogy továbbra is belső ügynek, a magunk szűkebb hazája ügyének tekintsük Medgyessy művészetét. Minden nemes eszközzel arra kell törekednünk, hogy a művelt emberiség megismerhesse és a magyar szellem Bartók Béla szenvedélyes és szenvedő lángelméje után ismét egyenrangú társként kérhessen részt a humánum felemelő nemzetköziségében. Ennek az alkotóerőnek kibontakozása nem ment könnyen. Sok keserves küszködés közben munkálta szobraiban a valóság hűséges megfigyelésén alapuló kitalált formák szépségét, konok szobortömbjeinek szinte zenei építményét. Mindig ennek belső láza sarkalta új és újabb munkára. Ezt kezdte el Keresni akkor, amikor fiatal orvosként a Julián akadémián a rajziszén maszatjával küzdött és szinte megváltásként szabadult gyötrelméből, amikor állatrajzai nyomán először tapintott agyagot párizsi lakásán, tömpe ujjaival. Első domborművének, a Menekülőknek zsúfolt izgalma; az Ülő kislány tunya üdesége, a Táncolók kigöngyölődő ütemmuzsikája, a Gondolkodó kövér nő »húsának szimfóniája« — hogy az ő szavait idézzem, — a Kölyökszörny kaján vigyorgása. a Kis lovas feszültsége, a Szoptató anya sugárzó tömbje és a Súroló aszszony térbefeszülő hatalmas formavilága a nyitánya Medgyessy művészetének. A kis Önarcképén a húszas évek legelején találja meg tiszta formában azt a kifejező eszközt, amelyben a rajz mozgalmassága és a felületek árapálya egybeötvöződik a háttérrel. Megindulnak lassan a megbízatások is. Ettől kezdve bontakoznak isi nagyméretű alkotásai. A debreceni nagy bronzok szépsége megigézte Maillolt és Despiaut s meghozta számára az első nagy nemzetközi elismerést a Grand-Prix-t. Az átfogalmazott, feszültebbé váló Kislovas, a szinte népmesei hangulatot idéző székesfehérvári Török—magyar csata, a Szüretelő menet testekké váló dallamíve, a szépség dicséretét sugárzó síremlékek — amelyekben nyoma sincsen az elmúlás vigasztalanságának — a Szent István lovasszobor ünnepélyes tömörsége, Jelki András világbamenő parasztlegénye, a Szent Geller kút szobrászi simphonia hungarorum-a, hogy csak a legjobbakat idézzük e termékeny korszak alkotásaiból — teljes érettségükben mutatják népünk európai formákba érő parasztias szépségeit. Ezidőtájt mintázza dústestű nőit, oszloptörzsű férfiait, amelyekben az addig megszokott Eetyke Eunos jelleg helyett inkább mongolos, de leginkább a Debrecen környéki magyar ember formáit nemesíti szoborrá. 5