László Gyula: Medgyessy Ferenc grafikái (Somogyi Múzeum 15., 1969)

amikor megkértem a kísérleti személyt, hogy álljon át a másik lábára, tehát a jobbra. Àz első rajznál (amikor még a tudat ellenőrzése éber volt) a torzult rajz a ballábon állt (ahogy kellett is), később ez a határozott kontraposzto kezdett megingani s kinél előbb, kmél később, de a rajz átállt a másik lábára, felvette tehát a bekötött szemű rajzoló mozgását. A rajz tehát a rajzoló testének helyzete szerint változott, majdnem hibátlan volt, amikor a test a rajz helyzetében állt s minden erőfeszítés ellenére ellenkezőjébe csapott át, amikor a test is ellenkező mozdulatban rajzolt. Nem. folytatom a részleteket, a legfontosabbakat elmondtam. Ezekből a megfigyelésekből egy sereg jelenséget megértünk, például, hogy a rajzoló rajzolás közben miért illeszkedik észrevétlenül is bele a modell mozdulatába. Könnyebb megértés kedvéért: nem lehet kuporgó alakot kinyújtózva, s nyulánkot kuporogva rajzolni. Persze: nagy fegyelemmel ezt is lebst, de közben le kell gyűrni a test erőfeszítését, amelyik magába igyekszik burkolózni, vagy pedig sudáran ki akarna magasodni. Még azt is észrevettem a rajzokon, hogy a rajzok arányai becsukott szemmel lassan a rajzoló arányaira változtak át, tehát ha zömök embert megkértem, hogy szikár alakot rajzoljon, kísérlet közben az alak felvette a rajzoló arányait, s ugyanígy, ha egy hórihorgas emberrel köpcöst rajzoltattam, a rajzok bizony megnyúltak, mihelyt megszabadultak az értelem nyűgétől. Igen, mindannyian önarcképet rajzolunk, vagy pedig igazat adunk a távolkeleti festőtanításnak: »ahhoz, hogy madarat tudjak rajzolni, magamnak is madárrá kell változnom.« Tehát anynyira hozzáidomulok a jelenséghez, hogy amikor azt rajzolom, voltaképpen magamat rajzolom. Mindenesetre akárhogyan is nézzük, kétféle magatartást tapasztalunk: vagy a világot igyekszem a magam képére formálni, vagy pedig magam alakulok át a jelenség képére és hasonlatosságára. A lélektan jól ismeri s igazolja is ennek a kettősségnek meglétét, az egyik a kifele forduló alakító egyéniség, a másik a magába forduló magát emésztő típus. Túlságosan merész lenne a valóság és látszat kettősségére gondolnunk, de mégis valamiképpen errefelé kell tapogatóznunk. Kapcsoljunk most hirtelen vissza Ripp-Rónai és Medgyessy egymástól különböző egyéniségére, rajzolásmódjára, Rippl-Rónai a látvány feloldására törekedett, átformálására, síkká, káprázatta oldására, amelynek ellenállás nélküli közegében, egyénisége szabadon érvényesül, ezzel szemben Medgyessy a vaskos, téri valóság minél kézzelfoghatóbb megragadására törekedett, nem akart szépen rajzolni, csak hiteles jegyzeteket akart készíteni a világról, nem akarta legyőzni, csak tudomásul venni. 20