László Gyula: Sírfelirat Rudnay Gyula emlékére (Somogyi Múzeum 14., 1968)

a modellnek, fantáziájának megfelelően. Vagy láttatta /a modellt adomázó, falatozó-poharazó, szeme sarkából szép lányt figyelő vidám lényinek, de mindig feltételezve a körülötte settenkedő tragédiát is. S mindezt mint lönimaga sorsából eredő, személyes élményből fakadó tanulságot láttatta a művészet lényegének megmutatásáért, kényszerítő szuggeszti vitásával, égő idegei forróságával, a szellemi, erkölcsi tisztaság fényében.-« A szerző nem állhatja meg, hogy, közbe ne szóljon. Osáki^Miaronyák József itt egyik leglényegesebbet ragadta rniteg Rudnay tanításában: sohasem modellt rajzoltunk, hanem tanítása nyomán az emberi sors egyik jelenségét, az éppen elfőttünk ülő, vagy álló modelleken keresztiül. S ennek megközelítése volt munkáink legfőbb mértéke is. Talán itt értjük meg legjobban, hogy Rudnay csak megtanulható s megtanítható útnak fogta fel la rajzot, la színt, a formát, a teret stb., sftb., aminek egyetlen értelme az, hogy segítségével sugalló erővel meg tudjuk jeleníteni az emibert, az emberi sorsot. Folytassuk Csáki-Maronyák levelének olvasását: »Persze piktúrát is oktatott. Ritkia biztonsággal mutatott rá a hideg-meleg színek kontrasztjából létrejövő képzőművészeti értelemben vett színre; arra, hogy mikor lesz a festékből szín, mikor marad az festék. Tanította, hogy mi a kép kompozíciója, szerkezete stib. a kép eszmeiségéről, mondaná való járói, tartalmáról, a művészet hivatásáról stb., stb. mindég, amikor annak aktualitása egy-egy munka kapcsán felmerült. Alapfokon a fej formavilágáról, konstrukciójáról, vagy pl. a kontúr téri értelmezéséről. . . Elsőéves növendékeinél, mikor a szem szerkezetét rajzolva magyarázta, hogy hogyan borul a szem gömbjére a két szemhéj, a szemgolyót gellérthegynagysiágúra képzel tette a növendékkel s a ráboruló szemhéj peremét-vastagságát a hegyen vonuló, gömbfotrmát térben követő sébaútnak... a leggyakorlatibb szemléletességgel konkrét mesterséget is tanított rajziban, paktumban egyaránt, de nem hagyta beleveszni a meslterség problémáiba tanítványát, a művésznövendékét, akiitől végül is mindig azt váriba, hogy poéta legyen a festészet eszközeivel. Erre utal a következő eset is: Egy X nevű növendékénél lezajlott korrektúrája végén Rudnay jellegzetes egyéni váll-nyaktartásával kissé oldalt fordulva, szemében villódzó derűvel a válla felett odaszólt niövendéktársunknák« mintegy masnit kötve az addigi elmélkedések végére: »Szép dolog a piktúra, ugy-e X úr?-« »Nagyon szép, Mester!« mondta meghatott, mély meggyőződéssel az analízisen most átesett kollegánk. De még jóformán (be sem fejezte kunba mondatát, Rudnay figyelmeztető mutatóujját a magasba lendítve s kezét ott fenn hagyva, hirtelen így szólt: »hát még a művészet!« Megdöbbentő ráisrnertetéssel rántotta vissza így hallgatói gondolatait a piktúra mesterségbeli problémáitól a tulajdonképpeni cél„ •Л2