László Gyula: Sírfelirat Rudnay Gyula emlékére (Somogyi Múzeum 14., 1968)

is muzsikált, eredeti muzgikálás volt ez tele furcsa ékítaénnyel és vibrálással, sokszor alig isimertem rá a nótára.« — Kiss Lajos tagadja, (Vásárhelyi művészélet 222 1.) hegy Rudnay valaha is kiivette volna a cigány kezéből a hegedűit. »Az őt annyira jellemző finom tartózkodása nem engedte meg.« Pedig Pásztor József is emlékszik határozottan ilyenfajta mulatozásokra. (Magyar Művészet 1907.) Milyen szomorú volt a vég! Lőrinczy Szabolcs a jóbarat mondta el a következőiket: »Egyszer a Sörkertibein (az Egyetem háta mögött volt és Szentimrei rendezte be csupa erdélyi bútorral) ültek be hármasban. Szabolcs kiérlelte Rudnayt, venné kezébe a cigány hegedűjét. «-Nem tudok én már Szabikám-«, de a hosszas 'unszolásra felállt, s oitt az asztal mellett elkezdte hegedülni a »Búza, búza, búzá«-t, de fertelmesen hamisan, mert nem hallotta már. A vendégek piszszegni kezdtek, mire Szabolcs szólt a pincérnek, hogy súgja imeg a vendégeknek, hogy Rudnay Gyula a nagy magyar festő hegedül, aki süket. Erre áhítatos csend lett s amikor Rudnay letette a hegedűt, nagy taps tört ki: »Hát csakugyan tapsolnak, Szabikám, jó volt?, tudóik még? s kérdezte, <mit csináljon. »Állj fel Gyula bátyám és hajolj meg.« Az öreg boldog volt. Hát ilyen tapintatos, jó magyar társaság volt régien a Sörkertiben.« Ha nótaszókor, mulatozva a szőke, meg bánnia kislányt idézték a dalok, elkomolyodva megkérdezte : hát az édesanya hol marad? e) A tánc Szárnolhatatlan képén jielenik rneg a toborzók vagy a szegénylegények, falusi mulatózok tánca. Szilajon s mégis szemérmes illedelemmel sodródnák emberei a tánc ritmusába, akárcsak ő annakidején, íme néhány jegyzet Rudnay híres táncáról: Kiss Lajos ír arról a tizenhat négyzetméteres nagy secooról, amelyet Pásztor János műtermében másfél nap alatt festett meg: zöld mezőben áll a tánc, tiszai táj; a műterem avatásra készült. Az avatáson pedig: Rudnay ingujjra vetkőzött: »lassan kezdte. . . merész mozdulattal tette meg az első lépéséket, mégis annyi finomsággal, hogy láttára belenyilalott szívünkbe a közös érzés: ez a mi fajtánk tánca. És amint vére fokozatosan hevült, járta szilajon, de nem féktelenül, hanem méltóságosan és szeméremmel. Érzékiség nélküli volt ez a tánc, Rudnay eredeti, maga csinálta, ösztönös férfi tánca, araiak is a valami réginrégi formája, amely a magyar nép sajátos jellemét fejezte ki. Testének mozgásával fcarjiait ritmikusan járatta, le-lehajolt és lábszárait verdeste, köziben kurjongatott, mégis komoly volt az arca: halvány és piros. Látszott rajta, hogy jólesik néki a tánc, hogy kívánja, élvezi azt. . . Mikor kedvére kitáncolta magát, hirtelen felkapta az előtte álló boroskancsót, nagyot húzott 25