Kanyar - Kerecsényi - Knézy: Fejezetek Pogányszentpéter történetéből (Somogyi Múzeum 12., 1967)

elfojtották a méhcsaládot, lesöpörték a méheket, s kivágták az odúk Ha az odú magasan volt, ketten mentek, mert egyik a vödröt és a baltát adogatta, másik az odút vágta. A fa megmászásához néha alkalmi létrát, legallyazott ágócsos fát használtak.

13 Sokan hosszú kampót vágtak, ráakasztották a magas törzsű fák ágára, és azon csimpaszkodtak fel. Szerencsés esetben 20—25 kg mézet is találtak, s ez hosszú időn át fedezte a család édesség-szükségletét, sőt eladásra is bőven jutott belőle. Az erdei mézszerzés legfőbb mesterei a pásztorok voltak. Főleg azért, mert a jószág itatásakor módjuk volt megfigyelni a méhek járását, s röptüket követve könnyebben megtalálták a rejtett odúkat is. Szárazság idején a vizeletből fogyasztó méhek repülési irányát is megfigyelték. Mézkereső útjaikat azonban titokban tartották, mert az uraság igen bánta az odúk kivágását. Elvétve előfordult az is, hogy a gazda lecsökkent méhállományát akarta felerősíteni. Ilyenkor nem kénezte le a bogarakat, csupán este dugta be levelessel vagy ronggyal a röplyukat, majd kopogtatással megállapította, mekkora az odú. Azután alul-felül lefűrészelte, s a törzsdarabot a méhekkel együtt hazavitte méhesébe. Ha a fát nem lehetett lefűrészelni, volt eset, hogy kasba dobolták át a méhcsaládot. Gyakran fogtak be szálló rajt is. Ilyenkor „összeverték a kapákat, kaszákat, csattogtattak, fütyültek, port hintettek vagy földet szórtak elejbük. öreg asszonyok meztelen seggüket verték a földhöz. Fecskendővel vizet is szoktak rájuk spriccelni."

14 A 1er bői tepsiben olvasztották ki a mézet, majd ruhazacskóba öntve, két fa között kipréselték a visszamaradt masszát. Mikor a sonkót megfőzték, zsákba vagy vászonféle zacskóba tették és kézzel nyomták ki belőle a viaszt, öreg Novákéknak deszkából sonkóprésük is volt. A viaszt patikárius is vette, vagy a mézesbábos. A mézet tésztára vagy sütéshez fogyaszották, míg a sonkó-t eladták a vándor sonkolos tótoknak, esetleg viaszt főztek ki belőle. Utóbbit is értékesítették nagyrészt. VADÁSZAT A szentpéteri nép asztalán emberemlékezet óta ismert fogás volt az. őz-, a vaddisznó-, a nyúl-, a fogoly-, a fácán- és a gerlepecsenye. Szarvast csak kevesen ejtettek, mert körülményes volt a hazaszállítása, könnyen megtudhatta az erdész. Vadászengedélye persze csak egyiknek-másiknak, puskája azonban minden valamirevaló férfinek volt. De azt nem vitték haza, odvas fában vagy a hegyen rejtették и