Dr. Hoss József: Halászat, nádaratás és táplálkozás egy nagybereki községben (Somogyi Múzeum 8., 1966)
9 A vidra, pusztította a halat, az ember ezért pusztítatta a vidrát. Az öreg halász elbeszélése szeriint a vidra laikkora volt, mint egy kölyök kutya. Szőre barna, bőre erős, úgy, hogy a kutya mem tudta átharapni. Fészkét nyáron a bozótba rejtette, úgy bogy ebben az időben nem lelhetett megfogni, télen csak betanított kutyával és az ember segítségével. A vidra úgyis szembeszállt vele. Ha a havon, vagy jégen sikerült lábnyomára akadni, ezen a kutya fel tudta kutatni és a halász támoga 1tásávai el is bánt vele. Ha megtalálta, elébe Ikerült, menekülését megakadályozta. Ugatására gazdája odasietett és ketten elfogták. Néha a vízben is sikerült kézrakeríteni. Ha fészkét megtalálták (mert meg lehetett találni arról, hogy közelében a víz sohasem fagyott be, nem engedte ugyanis, hogy befagyjon), a fészkéről elzavarták, a nyíláson át a jég alá menekült. A 'kutya menekülés közben figyelte, s a jégen nyomon követte. A halász látta körülbelül, merre tart a menekülés iránya, az üldözés Ideje alatt gyorsan egy-két léket vágott a jégen. Ha levegőből kifogyott, ia! kényszerűség a lékhez hajtotta. Ott orrát a vízből levegővételre kidugta. Ezt a halász 'kihasználta. Balaskájávai orrára vágott. Erre elszédült. Utána a balaskával kiemelte a jégre, s agyonütötte. Vagy a kutya kihúzta, ha .sikerült neki az orrát megvérezni. A század elején még elég sók vidra tartózkodott a Nagyberékben. A halászoknak, nemegyszer érzékeny kárt okozott. A szárcsa pedig szétkaparta a nádkötéséket, úgy hogy (némelykor széthullva állták. 10 A halászkuinyhó szerkezete, külső alakja ugyanolyan volt, mint egy földre helyezett háztető. Eleje az oromdaszkázatra emlékeztetett. A deszkafal helyett nádból készült ajtó állt előtte. A szarufákat élére állítva összearesztették. Erre rátették a kévébe kötött nádat, vesszővel vagy dróttal leszorították, hogy a szól ki ne kezdhesse. A kunyhó hátsó része félkör hajlásisal zárult. A szarufáról vasláncon függött a főzőbogirács. Tetőzete olyan magas volt, hogy használat közben sem veszélyeztette a tűz a kunyhó nád tetejét. Használaton kívül a hosszú láncot a szarufák fölött helyezték el a nád között. Beiül sásból készítettek fekvőhelyet, amelyet szűrrel, vagy pokróccal 'takarták le. Ülőszék a kiszáradt zsombék volt. A nádtetőiben, az ágyban siklók tanyáztak, amelyek az ember közaledtére ijedten (menekülték. Kunyhóik csak a varjaskérieknék voltak, mert otthonuktól távolabb lakták. A szentpáliak a falu közelsége imiatt hazajárták. A varjaslkériéknek több kunyhójuk volt, és egy kunyhóban többen is laktak. Pálovicán, a mai Imre major helyén álloittak 15—20 m távolságban egymástól. Vihar esetén ha távolabb jutottak a parttól, a szentpáliák is itt vonták meg magukat. Ez azonban fölöttébb kétséges. Ha a szabadban úgy érte őket a vihar, hogy hamar nem érhettek partot, a nád közé menekültek. Fejük fölött meghajlították, s az tetőszerűan védte őket. A varjasfcóriék a kunyhók környékén szállották vízre miután csónakjaikat, vagy annak nagyobbik felét a partra húzták. Megtörtént az, hogy a Hunyady határban délibb részéről indultak, onnan, ahol régen a tilalmi idő alatt pihentették csónakjaikat. A szentpáliak kiinduló helye a Biistra vodán volt a magyon régi, de még imost is használatban lévő delelő kúttól északra. A hely kiszemelése nem okozott különös gondot. Kikötötték ott, ahol a terepviszonyok megengedték. Lehetett kikötni a Pirevozon és a mai Pál major környékén. 11 Horváth Miklós (savós) nevét sokat emlegetik az öregek, aki halászgazda volt és kizárólag halászattal foglalkozott. Öt azonban nem lehetett mintának tekinteni. Nem alapított családot, mint agglegény erre a mesterségre adta a fejét. 23
