Fehér Erzsébet: József Attila kiállítás Balatonszárszón (Somogyi Múzeum 4., 1965)

Eddig vezet az első terem kiállított anyaga. Csupán jelez, teljességre nem törekedhetett. Élete első — fiatalkori — szakaszának ábrázolása részletesebb, mint a későbbiek, ahol inkább a művészi pálya bemutatására törekedtünk, itt is elsősorban a csúcsokat ragadta meg. A nem egyformán részletezett életrajz arányeltolódás látszatát kelthetné, ha utolsó örivallomásaival, verseivel a költő maga nem növelné meg nehéz gyermekkora különös fontosságát. A kiállítás módszere a második szobában is a tematikus csoportosítást követi. Életének főbb állomásairól a bemutatott költői anyag beszél; egész emberi valóját mintegy fölszívják művei. A válogatással — adott keretek között — az egyes korszakok, vagy egyes témák legjellemzőbb verseinek bemutatásával sem tudtunk utalni a teljes vonulatra. Arról kívántunk itt az irodalmi kiállítás nyelvén beszélni, amit esztétikai eredményein túl ma a legnagyobbnak érzünk József Attila költői-emberi alakjában: felismert hivatásának következetes vállalásáról, arról, ahogy hitet tett utolsó pillanatáig a közösség nagy ügye mellett — magára maradva is. Az emberi kapcsolatokból való fokozatos kiszorulás a legnagyobb tragédia volt életében. Ö, aki művészetével az egész emberi társadalomnak szerkesztett „harmóniát", magában az „ólálkodó semmi"-vel csatázik. József Attila társtalansága nem pusztán a zseni magánya — aki kortársainál mélyebb és bonyolultabb összefüggésekben látja a jövendő távlatokat, nem is a magánéletében harmóniára nem lelt emberé. Más, több, tragikusabb ennél: egy érzékeny idegrendszer küzdelme a megsemmisítő széthullással. József Attila magányában riasztó az, hogy/ a „tiszta űr" nemcsak érzelmi, hanem értelmi élményévé is válik: Gondoljátok meg: Ezen a világon nincs senkim, semmim. S mit úgy hívtam: én, az sincsen. Utolsó morzsáit rágom, amíg elkészül ez a költemény ... (Ki-be ugrál...) Előtte senki nem tett hitet ilyen megrázó bizonyságtétellel az egyén, és közösség egymásra utaltságáról, mint József Attila magány-költészete, amelynek nyitánya a második szoba első kiállított verskézirata: A semmi ágán ül szívem, kis teste hangtalan vacog, köréje gyűlnek szelíden s nézik, nézik a csillagok. (Lassan tűnődve) Emberi lehetőségeken túli magány ez; a kozmosz végtelenjébe kapcsolva véges létünk szomorúságát — társakat keres a csillagokban, amelyekkel a vonzás és taszítás bennünk is élő törvénye útján meg is találja a kapcsolatot. 20