Pásztora Zsófia (szerk.): A pásztorok világa. A Rippl-Rónai Múzeum Néprajzi Látványraktárában őrzött pásztorfaragások katalógusa - Mesélő tárgyak 1. (Kaposvár, 2018)
Bevezetés
A félszilaj tartás átmenet képez a belterjes felé, ebben az esetben tavasztól őszig legeltetnek a szabadban. A kevés megművelhető földterülettel, legelővel rendelkező településeken jellemző volt, hogy hamarabb áttértek az istállózó, illetve kezes tartásmódra. A tejelő és az igaerejükért tartott állatokat az év erre alkalmas időszakában naponta hajtották ki legelni a ház körüli istállókból.8 9 Az állattartás legintenzívebb formáiban a legeltetés teljesen megszűnt. Gönczi Ferencet Somogyi betyárvilág9 című munkájának megírására a faragópásztoroktól begyűjtött tárgyakon szereplő betyárábrázolások indították.10 Felkeresve az alkotókat a híres banditák történeteinek nyomába eredt. Levéltári kutatásokat végzett, tanulmányozta a Nemzeti Múzeum könyvtárának betyárokra vonatkozó ponyvairodalmát, a szájhagyomány útján megőrzött folklóranyagot, végül több szempontból is megvizsgálva a kérdést olyan átfogó könyvet írt, melynek szemlélete bizonyos kérdésekben jóval megelőzte korát. Felismerte a paraszti társadalom rétegzettségét és azt, hogy a pásztorok ezen belül is külön „rendet" alkotnak, sajátos mentalitással és belső hierarchiával rendelkeznek.11 Úgy vélte, a pásztorok a parasztoktól különbnek tartják magukat, nem sorolják magukat ebbe a társadalmi csoportba. Mint írja, a betyárok életmódja leginkább a pásztorokéhoz állt közel: „A pásztorok jórésze a betyárokkal való sűrűbb érintkezés alól csakugyan nem vonhatta ki magát. Faluvégeken, elhagyott pusztákon, erdők sűrűjének közepén álló majorokban élvén, a betyárok, különösen este s éjjelenként őket keresték fel, mert hiszen a betyárok túlnyomó része szintén pásztor volt. Könnyen megértették egymást; egyik másik orgazdájukká is szegődött".12 A pásztorok megnevezése és saját, belső hierarchiájukban elfoglalt helyük aszerint változott, hogy milyen állatra vigyáztak. A rangsor tovább árnyalódott az alapján, hogy az adott terület mely állat tartására volt a legalkalmasabb. Ahol a lovat tartották a legértékesebb állatnak, ott a ranglétra tetején a csikósok álltak, őket követték a gulyások, akik a szarvasmarhára vigyáztak. A naponta kijáró fejőstehenek és igásökrök a csordás kezére voltak bízva. A juhászok a birkákat terelték és többre tartották magukat a kanászoknál, akik disznópásztorok voltak. A kondás a tavasztól őszig kint tartott disznókat őrizte, a csürhés a naponta kijárókat. Tovább finomodott a helyzet az egyes állatfajokon belüli csoportok alapján is. Például a juhászoknál volt fejős, anyajuhos, ürüs, kosos, bárányos; a kanászoknál kocás, süldős, kanos, ártányos. A pásztorok általában nem egyedül vigyáztak az nyájra: a számadó volt a legtapasztaltabb, bojtárjai keze alá dolgoztak és mindenben kötelesek voltak utasításait követni. A rangsorban az is meghatározó volt, hogy egy uradalom vagy egy község gazdáinak állatait, illetve sajátjaikat őrizték-e. Az uradalmiszámadóknakvolt a legnagyobb a felelőssége, azonban ők mentesültek leginkább az ellenőrzés alól, és ha ügyesek voltak, könnyebben meggazdagodhattak. Az árendás, vagy részes tartás leginkább a fejős tehenészetben és a merinó juhászaiban terjedt el. Ez egy olyan bérleti forma volt, melyben a pásztor kibérelte az uradalom állatállományát és a hasznon a szerződésben foglaltak alapján osztoztak.13 A legtöbb pásztornak lehetett saját állata. Somogybán egy uradal8 Belterjes, idegen szóval intenzív gazdálkodási forma 9 Gönczi 1944. A könyv digitalizálva megtalálható a múzeum honlapján: http://www.smmi.hu/konyvek/pdf/200. pdf 10 Gönczi 1944:3-4 11 A pásztori rend fogalmára korábban már Herman Ottó is hivatkozik. Herman Ottó 1909. A magyarok nagy ősfoglalkozása, Előtanulmányok. Hornyánszky, Bp. 256-278.0. 12 Gönczi 1944:19 13 Általában a gyapjú az uradalmat, a tej a juhászt illette, v.ö.: MNII:6o5-6o7.
