Pásztora Zsófia (szerk.): A pásztorok világa. A Rippl-Rónai Múzeum Néprajzi Látványraktárában őrzött pásztorfaragások katalógusa - Mesélő tárgyak 1. (Kaposvár, 2018)
Bevezetés
tására szánt idő és a kézi megmunkálás hozzájárul sajátos értékükhöz. „Ahányan vagyunk, mind azon vagyunk, hogy a faragás ne egyforma legyen. Mind azon van, hogy szebbet csináljon, mintamásik. Ez így van őskor óta." - mondta a Patkó Bandi betyár unokájaként ismert faragómüvész, Tóth Mihály.37 „Hót, amikor őrzés közbe faragtam, akko lélekbü faragtam és asztat meg a természetbü dógoztam és lelkileg, de amikor má kenyérkereset, akkor észt má egyénileg átdógozza az ember. Más mintákat csinálunk, mint akkor amikor hát szórakozásbu csinyál az ember valamit - ugye. Ha az ember szórakozásbu akkor lelkileg csinyál: az egész más. És a mi faragásunk például, amit az ember saját maga egyedüli darabot csinyál, asztat иду csinálla, mint régebben, ahogyan csinálla, de az ami szérijába megy hát ippen hogy feleljen meg a valóságnak." -v állottá a kedvtelésből való faragás és a megélhetésért való tárgykészítés különbségéről.38 Sajátos a helyzet a megrendelésre készült népművészeti jellegű tárgyak esetében, hiszen mikor felfedezik a népművészetet, annak pont az autentikussága az, amely más, amely érdekes, amely vonzó és ami miatt értékessé válik az alkotóktól eltérő társadalmi csoportok körében. 1876-ban megalakult a Központi Háziipari Egyesület. 1896-ban Budapesten a Városligetben megrendezett Millenniumi Kiállítás 12 magyar és nemzetiségi lakóházat és portát mutatott be, teljes berendezéssel. Ez újabb lökést adott a népművészet iránti érdeklődésnek, csakhamar megjelennek a falvakban az első kereskedők. A 20. század első évtizedeiben az arisztokrácia és az értelmiség kezdi megszervezni a népművészeti tárgyak értékesítését. A Balatoni Szövetség felismeri az üdülővendégekben a piacképes keresletet és felkutatva a faragókat és hímzőket megrendelésre dolgoztatnak velük. Az 1950-es évek politikai célkitűzéseibe jól illeszkedett az alacsony sorsú alkotók „felkarolásának" ügye is. Létrehozták a Népművészeti és Háziipari Vállalatot, valamint a Népművészeti Intézetet és Népművészeti Tanácsot és szövetkezetbe tömörítve foglalkoztatták a népművészeket.39 40 Néprajzkutatókat is bevonva, központilag próbálták befolyásolni az alkotókat, technikai és stiláris standardokat felállítva. 1953-ban Minisztertanácsi határozatba foglalták, hogy a népművészet terén kimagasló alkotók munkásságát minden év augusztus 20-án Népművészet Mestere címmel jutalmazzák. Ugyanakkor a fokozódó érdeklődés kereskedelmi árucikké alakítja ezeket a darabokat, így már nem csak az alkotó és közösségének ízlése, hanem a megrendelőé is befolyásolja. Röviden szólva a faragóknak olyan tárgyakat kell készíteniük, amelyek kelendőek és amelyek megmunkálásába, alapanyagába fektetett idő és pénz lehetőleg a legjobb haszonnal megtérül. Mikor a faragóművészek már nem a pásztorkodás melletti kiegészítő jövedelemszerzésként készítik alkotásaikat, hanem elsődleges megélhetési forrásként, egészen más attitűddel kell munkájuk felé fordulniuk: „Tükröt, szipkát, sótartót, nyakláncot faragtam leginkább, a grófné meg kiküldte Franciaországba, meg Amerikába. A gazda mondta meg, a grófné kérésére, hogy én olyan faragó ember vagyok, akkor a grófnő behivatott. Egy asztalnál ebédeztem vele, és ő parancsolta meg, hogy faragjak neki. Mindig adott csontot, meg fát is az erdőből de azért azt nem számolta semmibe sem. igoy-ben voltam a grófnénál először és 30-ig faragtam neki. (...) Mielőtt a grófnénak csináltam munkát, azelőtt a parasztoknak is faragtam. Azután már nem adtam oda bagóértnekik.'"10-vallotta 1950-ben a buzsáki faragómester, Boszkovics Beszti János. 37 Manga 1954:18 38 RRM NA-1769/85. 39 Kapitány Orsolya 2006. „A szépség kertjében..." Népművészet mesterei a Dél-Dunántúlról. Somogy Megyei Múzeumok Igazgatósága, Kaposvár. 2.0. 40 Boszkovics Beszti János buzsáki fafaragótótól Hoffmann Tamás gyűjtötte, 1950-ben. (RRM NA-265)
