Pásztora Zsófia (szerk.): A pásztorok világa. A Rippl-Rónai Múzeum Néprajzi Látványraktárában őrzött pásztorfaragások katalógusa - Mesélő tárgyak 1. (Kaposvár, 2018)

A dohányzás eszközei

Ha már cseréppipákról szólunk, nem mehetünk el szó nélkül egy rendkívüli adat mellett. Az 1800-as évek első felében a debreceni pipa olyan hírnévre tett szert, hogy évente átlagosan 10 millió pipát készítettek a város fazekasai, melyekből Hollandiába és Angliába is exportáltak. A kézműves pipagyártás hanyatlását a gyári tömegtermelés és az életmóddal összefüggő dohányzási szokások megváltozása okozta, olyannyira, hogy az 1930-as évekre gyakorlatilag megszűnt.5

Talán a falu társadalmán kívül élő pásztorok pipáztak legtovább és farigcsálták a szebbnél szebb pipaszárakat. Pipaszárnak berekfa, kőris, som, bangita fája alkalmas, de legjobban a meggyfát szerették, mert ennek finom illata elnyomta a bagó kesernyés ízét. Erre a célra az egyenes, csomómentes fattyúhajtásokat vágták. A még nyers botocskák belsejét felmelegített esernyődróttal kisütötték üregesre, hogy a füst átjárhassa. A cseréppipákkal ellentétben a fapipáknak nagy előnye volt, hogy ha leejtették, nem tört össze. Pipafejnek leginkább a juhar, a kecskerágó és a dió tuskóból kivágott részét használták. Hogy tisztítható legyen és ne égjen ki, belül bádoggal bélelték ki.

Pipázni nem lehet gyorsan, nem véletlen, hogy a nyugalom és tétlenség szimbólumaként a dzsentri világ jelképévé vált.6 Ahogy a 19. század vége felé a világ hazánkban is kezdett felgyorsulni és változni úgy vette át a pipa helyét a szivar és a cigaretta.

Cigarettázó katona levelet ír a lövészárokban az I. világháború idején (forrás: Lőw Miklós fortepan.hu 84081)

5 Ecsedi 1932:61-101

6 Takács 1964:426