Gábor Olivér: Sopianae késő antik temetői épületei (Kaposvár-Pécs, 2016)
11. Temetői rítusok, szokások – Sopianae ókeresztény egyháza(i)
184 11. Temetői rítusok, szokások - Sopianae ókeresztény egyháza(i) A temető az ókeresztények számára szent hely volt, a feltámadásra váró test nyughelye, hiszen Krisztus teste is ott pihent a feltámadásáig (Hudák - Nagy 2005A 10 2005B 10). A feltámadás fogalma eleinte kötődött az ítélet eljövetelének időpontjához, melyet az 1. században nagyon közelinek reméltek. Mivel végül ez nem következett be, a 2. századtól fokozatosan alakult ki a halott lelke feletti egyéni ítélet gondolata. Ennek megfelelően a sírhelyhez való viszony is megváltozott. A sír hosszú időre szólt, de ezalatt a halott vagy szent halott lelke már a Paradicsomba jutott. Emellett a test épsége továbbra is fontos volt a feltámadás távoli lehetősége szempontjából, és a sír a megemlékezés vagy túlvilági segítség elhívásának is helyszíne lett, ezért az ókeresztények a mártírok testeit megszerezve eltemették őket,846 de sokszor az ismeretlen halottakkal is ezt cselekedték.847 Részben a pogány szertartás elemeinek keresztény továbbélése lehet az is, amikor az élők a sír felett nemcsak szomorkodtak, hanem örültek is, hogy halott társuk már elnyerte az üdvösséget (Cyprianus, De mortalitate 20). Ha elfogadjuk a nézetet, hogy a népi vallásosság befogadókészsége mellett a keresztény elit (Damasus, Ambrus stb.) is részt vett e rítusok kialakításában (Brown P 1993 18), akkor mindez igaz a temetői borivás ókeresztény folytatásának elnéző megengedésére is. Leegyszerűsítve, a keresztény temetői rítusok kialakulása során a libatio és refrigerium szokását az 5. század végére egyre jobban kiszorította az eucharistia,848 ami már nem kapcsolódott a temetőhöz. A korábbi symposionból/banquetből évfordulókon tartott epulum lett (Marucchi - Vecchierello 1935 104), az ital beöntésére való loculusból és fülkékből fenestella, a sírra öntött borból és olajból szent olaj és szent kenet (Géczi 1998 4-5.). A mensa vagy a sírláda oltárrá vált, a triclinia helyett pedig az 5. században megjelent a subsellium, ami szintén nemcsak kötődött a temetőhöz.849 Mindez már a közösségi templomok és a mártír-emlékhelyek későbbi összeolvadásának folyamata, ahol a mártír eredeti sírhelye a translatiók okán nem is feltétlenül a későbbi tisztelet helyén volt, vagy ha mégis, az az idők során gyakran megsemmisült, hamvait széthordták. Ez utóbbi végkifejletet azonban már a következő időszak hozta el, amit Sopianae nem élt meg. A pécsi temető felszíni épületei és rítusai kapcsán a 4. századot és az 5. század elejét tekintve három fejlődési fázis egymásutánisága vagy időszakos együttélése jöhet szóba: 1. Pogány rítusterek a pogány halottkultusz szolgálatában: XIII. első fázist?), XV., XVII—XVIII., XXVIII.(?). 846 A pogány szokások részleges megtartása mellett az ókeresztények halottakhoz való viszonyának változása a jeles halottak kultuszának fokozódásában és ereklyék imádásában nyilvánult meg leginkább. 847 Hajótöröttek eltemetéséről: Lactantius, Divinae institutiones, 1,12; Hippolytos, Apostoli tradíció/hitvallás, 40. Vértanúk eltemetéséről: Cyprianus, Epist. 2,3; szegények eltemetéséről: Aristides, Ápol. 15,6. 848 A többször betiltott állatáldozatokkal ellentétben (csak II. Constantius négy külön rendeletben tiltotta a pogány áldozatok bemutatását: 341, 346, 353 és 356 - Salzman 1990 208) a szintén pogány eredetű libatio szokásának időleges továbbélése keresztény szemszögből valószínűleg sokkal elnézhetőbb volt. Theodosius törvényei közt még a banquet engedélyezésére is van példa (C. Th. 16.10.17 Salzman 1990 226-227 237-238), Perpetua mártírtörténetében pedig refrigeriumról is olvashatunk, mivel azzal megtiszteli Istent. Más sírfeliratokon is látható, hogy a lélek a felfrissülést Őtőle kapja (Marucchi - Vecchierello 1935 224-227). Keresztény temetői szertartásokra is van példa: hozzátartozók eucharistikus áldozása a sírnál (Apokrif János akta 85-86, Vita Meianiae iunioris 28, Szent Ágoston: Vallomások IX 12, Schmidt 2000 236-237 Hudák - Nagy 2008), illetve Cyprianus írt az elhunytakért felajánlott eucharistiáról (Ep. 1,2), ami mint az Utolsó vacsora megismétlése elemeiben kívülről hasonlíthatott a pogányságtól örökölt étkezésekhez. Cyprianusnál az eucharistia áldozata Krisztus szenvedését is magában foglalta (Ep. 63,17), és ezzel a mártíriumok- ra való emlékezéshez közelített. Ugyanakkor Justinos már a 2. században elvetett egyes pogány szertartásokat (lApol 62-64.), mondván, hogy többé nincs szükség véres vagy anyagi jellegű áldozatra (Párbeszéd Triphonnal 41,116-118 Dolhai 2001 141). Szent Ágoston is rámutatott arra, hogy minden látható áldozat pogány eredetű átvétel (De civitate Dei X,19). A legszemléletesebb álláspontot mégis Cyprianus fogalmazta meg: consuetudo sine verdate vetustas erroris est (A szokás igazság nélkül nem más, mint ősrégi tévedés. Ep. 74,9. Dolhai 2001 63). Paul-Albert Février vizsgálta a halott- kultusz és a keresztény mártírkultusz összefüggéseit, több példát is felsorolva elsősorban a római katakombákban talált halotti lakomák tárgyi emlékeiből (például áldozati és Symposion jelenetek a Callixtus-katakomba vagy a Szent Péter és Marcellinus-katakomba freskóin, a Flavius-hypogeum loculusai és amforája, a Panfilo temető edényei, a timgadi mensa ételábrái stb.) (Février 1978). 849 Mensa-oltár átmenet fázisai a következők: tripus- épített mensa - hordozható oltár - épített oltár. Ilyen átmenet végeredménye figyelhető meg a római Panfilo-katakomba sírkubikuluma előtt (Nicolai - Bisconti - Mazzoleni 2002 178), ahol az épített mensa korábban szokásos helyén az ereklyék befogadására készült fülke mutatja, hogy már oltárról van szó.
