Gábor Olivér: Sopianae késő antik temetői épületei (Kaposvár-Pécs, 2016)
8. A temető topográfiája
8.5. Az épületek tájolása és elrendezése 161 lehetett a felszíni épületek apszisainak É felé való irányítása, hiszen ez az a forma, mely akár az alapok szintjén is legjobban ellenállt az É-i irányban emelkedő felszínű föld nyomásának. Másrészt az apszisokkal szembeni bejárat praktikus okokból, az épületek vízmentesítése okán is a mélyebben fekvő D-i oldalra került (Visy Zsolt észrevétele). Ezen túl ókeresztény temetkezési szokás volt, hogy sírjaik egy-egy jelentősebb sír, köré csoportosultak. So- pianaeból nem ismerünk név szerint egyetlen mártírt sem, ennek ellenére érdemes megfigyelni a kiemelkedő sírépületek körül kialakult temetkezési struktúrát (Tóth E 1991B 744).731 Valóban általánosnak tekinthetjük a sírkamrák elsőségét a sírokkal szemben, így nemcsak a mártír-sírok, hanem a jelesebb családi sírok is központinak tekinthetők. Néhány kivétel azonban Pécsett is akad. AVIII. sírkamra átvág egy ÉNy-DK irányú sírt, vagyis későbbi, mint az ilyen tájolású sírok. Igazodnak viszont hozzá a Ny-K irányú sírok, melyek nyilván fiatalabbak, mint a sírkamra. A VII. és XXVII. sírkamrák is átvágtak egy-egy korábbi sírt. A pécsi temető sírjainak halmai, építményei a föld felett mutatták a sírok rendszerét. A sírásók így néhány évtizedig felismerték a korábbi temetkezéseket és nem bolygatták őket új sírokkal. A rokonok és megemléke- zők pedig könnyebben megtalálták a keresett sírt. Az út menti sírok sora sírmezővé vált, azon belül pedig temetkezési kerületek vagy csoportok alakultak ki. Az eredeti, útmenti mementó jelleg mellett a 4. század végére intimebb, „hátsó" temetőrészek is kialakulhattak. A gyakran elkülönülni vágyó keresztények temetőrészeiben732 a megemlékezést így jó esetben már nem zavarta semmiféle pogány rítus (például az egyre ritkább, de a 4. században még előforduló hamvasztás). A keresztény temetőrész kezelése a kollégiumoktól csakhamar a klérus vagy a püspök kezébe került, ami nyilván befolyásolta a sírok és épületek elhelyezését és a közösségi rítusok formáit. Másrészt a keresztény temetőrészek arculata alakulhatott„privát" módon is, hiszen az egyes parcellák továbbra is magánkézen voltak, a családi szertartások pedig magánügyek maradtak (Johnson 1997 59 Bowes 2008A).733 A római patríciusok például a családi büszkeség folytonosságát a temetői megemlékezésekkor is fenntartották. Ez a kettősség az ókeresztény halottkultuszban is folytatódott, hiszen az adott család saját igaz keresztény halottját szentéletűként is tisztelhette, függetlenül attól, hogy fokozott imádata szélesebb körben is elterjedt-e.734 Maga a keresztény vallásgyakorlat is megőrizte a késő antik pogány hagyományú családközpontúságát és patriarchális jellegét, ahol mindezen túl a gyülekezet tagjai egy tágabb értelemben vett, új 731 Fülep Ferenc megfigyelte, hogy az egyes sírcsoportok közt nagyobb területek maradtak üresen (Fülep - Bachman - Pintér 1988 15). Nagy Tibor csak két nagy sírcsoport létét fogadta el. Az egyiket a Széchenyi téren, a másikat pedig a Székesfehérvár u. és a Szent István tér között. Az előbbivel kapcsolatban azonban nem látta bizonyíthatónak, hogy azok sírkamra köré csoportosultak (NagyT 1987-88 225). 732 A keresztények temetőkben (és településeken) tapasztalható elkülönülési igénye a pogányokétól erősen eltérő rítusok mellett valószínűleg a mózesi törvényeket követő hasonló zsidó szokásokra vezethető vissza (Grüll 2009A 32-33). Persze emögött nem szükséges mindig tudatosságot keresni, hiszen néhány kivételtől eltekintve (például poitiers-i Hilarius tiltotta a pogányok eltemetését a szentek közelében - Commentarius in Evangelium Matthaei. 7.11.) a külön való temetkezés nem is nagyon volt előírás (Johnson 1997 37). A keresztény sírok pogányokétól való elszeparálódá- sa adódhatott az eltérő temetkezési szokásokból is: például hamvasztóhelyek kerülése (Minucius Felix, Octavius 11.4), depositio ad sanctos szokásának alkalmazása vagy csak a keresztény épületek köré való temetkezés. Még egyszerűbb indok, hogy a kereszténység felvétele egy olyan közösségbe való belépést jelentett, amelyik önálló, bensőséges keretek közt a pogányok kizárásával gyakorolta rítusait és ez természetes módon a közösség temetkezési szertartásaiban is jelentkezett, ami legkésőbb a 2. századtól már a sírok elkülönüslésében is érzékelhető (Tertullianus Ad Scapulam 3,1 Volp 2002 102-104). A keresztény külön temetkezés utolsó oka egyfajta „elitizmus" is lehetett, amikor a pogány halottat valóban csak halottnak tartották, míg a keresztényt csak„alvónak" (Aranyszájú Szt. János De sanctis Bernice et Prosdoce, Homilie de coemeterio et de cruce Volp 2002 146 153-156), a feltámadás várományosának. Ugyanakkor családi összetartozás (Id. az epikureus Eustorgius és keresztény felesége sírját) vagy akár a szolgákkal közös helyen való temetkezés okán mégis keverdtek a sírok (Johnson 1997 40). Nem számított ritkaságnak a meridai Martialis püspök esete sem, aki Decius idején pogány temetőben temettette el a fiát - némi felháborodást keltve a közösségben (Szt. Cyprian, Ep. de Basilide et Mart., Marucchi - Vecchierello 1935 49-50). Keresztény és pogány sírok Róma katakombáiban és Salona temetőiben is keveredtek (Dyggve 1951 75), amit azonban a korai irodalom még nem ismert fel (Gaume 1852 315-324 Haas 1852A 389). A Sopianaehoz közeli Sirmium pogány temetőjének keleti szélén megfigyelhető egy keresztény rész kialakulása (Nagy Levente 2012 69). A keresztény és zsidó sírok elkülönülése még kevésbé egyértelmű, hiszen a keresztény temetők tele vannak zsidó jelképekkel is. Korykos (Törökország) temetőjében például keresztény és zsidó szarkofágokat egyaránt találtak még az 5-6. században is (Sörries 2011 220). 733 Egyes temetések magánjellegét szociális vagy éppen politikai okokból már a görögök megpróbálták korlátozni, közösségivé tenni. A temetések magánjellege azonban eleve relatív volt, hiszen akár több száz családtag, nagyszámú cselédség vagy a temetkezési collegium tagjai is jelen lehettek (Volp 2002 64-65 93). 734 Példa rá egy 3. századi mauritániai sírfelirat, ahol a halott anya gyermekei az anya sírjánál lakomázva emlékeznek meg annak jótetteiről (Brown P 1993 47).
