A Fürdőélet és egészségturizmus a Dunántúlon az ókortól napjainkig című konferencia tanulmánykötete (Kaposvár, 2015)
Katona Klára: Termálfürdők, mint a szénhidrogén-kutatás "melléktermékei"
TERMÁLFÜRDŐK, MINT A SZÉN HIDROGÉN-KUTATÁS „MELLÉKTERMÉKEI 117 mérlegelve - 161 települést választottak, mint a stratégiai koncepció elemeit. Ezt a kört tovább szűkítve 31 fürdőtelepre javasoltak beruházásokat; az 1. ütemben - 1978 és 1985 közötti időszakot tekintve - a már működő budapesti, hévízi, balfi, bükfürdői, harkányi és zalakarosi fürdőhelyek fejlesztését tartották - mintegy 9 milliárd forintot kitevő összegben - célszerűnek. A Projekt megvalósításának akadályai A Termál Projekt során kialakított stratégiai terv teljes egészében nem valósult meg. A fürdőfejlesztések terén volt ugyan fejlődés: 1988-ra a fürdő férőhelyek száma megközelítette a napi 400 ezret, míg a kapcsolódó szálláshelyek számának emelkedése hasonlóan impozáns volt: 140 ezerre tehető, bár a növekedés nem kizárólag a minőségi szállodai szolgáltatások terjedésének, hanem a kemping férőhelyek növelésének volt köszönhető; emellett törekedtek a gyógyvíz egyéb módon - palackozás, só előállítása, iszap exportja - történő értékesítésére is. 1977 után, a projekt hatására a Dunántúlon40 létesített beruházások közül említhető a bükfürdői, harkányi, hévízi és sárvári létesítmények bővítése, Balfon a „Castrum" gyógykemping, Tamásiban pedig egy üdülőház felépítése. Az V. ötéves tervben is leszögezték, hogy „folytatni kell a gyógyvízkincs idegenforgalmi hasznosítását segítő fejlesztéseket"41. A Minisztertanács - a projekt eredményeire épülő - fejlesztési koncepció kereteit a gyógyvizek idegen- forgalmi hasznosításáról szóló, 1978. április 21-én elfogadott 3154/1978. sz. határozatával42 alkotta meg. A testület úgy döntött, hogy a terület fejlesztésének feladatait az idegenforgalom hosszú távú koncepciójában külön dolgozzák ki; elsőként a már nemzetközi szinten is ismert és viszonylag kedvezően megközelíthető gyógyhelyek: Budapest, Hévíz, Balf, Bükfürdő, Harkány, Zalakaros fejlesztésére koncentrálva. Mivel a terület férőhely, infrastrukturális és higiénés hiányosságait a központi koncepciót nélkülöző terv- szerűtlenségre, az egységes irányítás hiányára és a feladatok nem megfelelő koordinálására vezették vissza, a gyógy-idegenforgalom fejlesztésének irányítását központosították: a feladatot az Országos Idegenforgalmi Tanács egy, erre a célra létesített albizottsága végezte. Az ÓIT a rendelkezésére álló Idegenforgalmi Alapból finanszírozta, illetve támogatta a gyógy-idegenforgalommal kapcsolatos, főként kiemelt beruházásokat, esetenként az idegenforgalmi infrastruktúra kiépítését. A projekt „elhalása" az ország állapotából, a magyar gazdaságpolitika sajátosságaiból és a külpolitikai tényezőkből következett. Az „ország állapota" ez esetben a képzett idegenforgalmi szakemberek és a szükséges idegennyelvismeret hiányát, valamint az infrastruktúra hiányosságait és a gazdálkodási rendszer milyenségét jelenti. A zsúfoltság, a sok helyütt nem elfogadható higiénés viszonyok, és a kereskedelmi szolgáltatások elégtelen volta sok külföldit elriasztott a fürdőhelyek igénybevételétől. A közművesítés ebben az időszakban alacsony szintű volt (pl. Hévíz lakóházainak mintegy negyede még 1989-ben sem volt az ivóvízhálózatra kötve, a csatornázottság több helyütt 30-60%-os volt, a szennyvíz-elvezetés a legnépszerűbb gyógyhelyeken is megoldatlan volt). A vidéki gyógyhelyek közül 1989-re mindössze Bükfürdőn sikerült megoldani a megfelelő telefon(vonal)-ellátottságot, egyéb helyeken a távolsági vonalakra (ha egyáltalán voltak) hosszú ideig kellett várni; Sárváron még 1989-ben is kézi kapcsolású telefonközpontot alkalmaztak.43 Az infrastrukturális hiányosságok miatt a gyógyhelyekről befolyt összegeket a tanácsok gyakran nem a fürdők állagmegóvására, hanem egyéb, a település kulturáltságának fejlesztésére fordították. A motorizáció szintén gyenge volt és ezzel összefüggésben az úthálózat sem tudta volna kielégíteni a projektben felvázolt célokat: a gyorsforgalmi utak közül csak az M1-M7 közös szakasza készült el 1964-ig, az M7 Velencéig 1967-ben, Balatonaligáig pedig 1970-ben ért el. Ezt követően az autópályák fejlesztése csak a nyolcvanas évek végétől kapott lendületet: az M5 Kecskemétig tartó szakaszát 1989-ben, az M1 Budapest- Győr közötti részét 1990-ben adták át. Az idegenforgalom fejlesztését szintén hátráltatta az elektronikai, illetve a távközlési berendezések hiánya, valamint a szállodai kapacitás elégtelensége; pontosabban az, hogy a kapacitás bővítése nem tudott lépést tartani az igényekkel: 1985-ben az ország gyógyszálló-kapacitása mindössze 1500 férőhelyet tett ki44. 40 Az ország többi részét tekintve ebben az időszakban Debrecenben létesítettek egy termálfürdőt, a hajdúszoboszlói fürdőhöz tartozó szállodát bővítették, Kecskeméten, Kiskunhalason és Szolnokon több szálláshelyet hoztak létre, Kiskunmajsán pedig két termálmedencét építettek, míg Tiszakécskén fizikoterápiás kezelőépületet nyitottak. 41 Lásd:1975. évi IV. tv., valamint: MNL OL M-KS 288. f. 24. cs. 1976.38. ő. e. 42 MNL OLXIX-A-83-b-3154/1978. 43 MNL OL M-KS 288. f. 24. cs. -KNEB-1989.07 28. 44 MNL OL M-KS 288. f. 15. cs. 517. ő. e.
