Király István Szabolcs: A magyar mezőgazdaság gépesítésének múltja a kezdetektől 1989-ig (Kaposvár, 2013)
2. A gépállomás
Király István Szabolcs volt. Mert bár az ipari termelés 30%-kal meghaladta az 1938-as szintet, a mezőgazdaság 10%-kal kevesebbet teljesített. Mindez összefüggött a beruházások mértékével is, mert e tervidőszakban (1947-1949) a nehézipar az összes nemzetgazdasági beruházás harmadát, a mezőgazdaság egy- hatodát kapta. A nehézipar kiemelt fejlesztése összefüggött a hidegháborús hisztéria által keltett háborús készülődéssel. 1950 és 1953 között a hazai katonai kiadások tizenhatszorosára emelkedtek, miközben még a háborús jóvátételt is törleszteni kellett. Az újjáépítés során a termelőüzemek, gépgyárak a háború előtti gépeket tették alkalmassá a termelésre, így aztán elavult technológiával elavult termékeket produkáltak. így volt ez a hazai traktorgyártásban a G-35-ös erőgép esetében is. Az erőltetett iparosítás az ötvenes években (1950-1954) tovább folytatódott, ennek forrását elsősorban a mezőgazdaság és a lakossági jövedelmek biztosították. A parasztság terhei már 1948-ban meghaladták az 1938-as közterhek szintjét, amelyek 1953-ig megháromszorozódtak. Ennek, valamint az egyre tömegesebbé váló szövetke- zési kényszer hatására, közel kétszázezren hagyták el földjüket, mintegy másfél millió kát. holdat.19 Továbbá 1949 és 1953 között mintegy négyszázezer parasztot ítéltek el közellátási bűntett vétségéért. 1948 végén 110 gépállomás 1484 traktorral, 1952 végén 364 gépállomás 9342 traktorral - köztük 4500 GS-35 típusúakkal, amelyeket a hároméves tervben gyártottak - segítette a közös gazdaságokat és az egyéni gazdákat is. Ez utóbbit elsősorban a közellátás biztosítása követelte meg. A változatos kényszerítő eszközök, módok ellenére a mező- gazdaságban - a többi nemzetgazdasági ágtól eltérően - nem történt meg a teljes államosítás, csak a részleges kollektivizálás. Az irreális tervekre épülő gazdaságpolitika erőltetett iparosítást és termelőszövetkezeti szervezést is jelentett, amely csökkenő életszínvonallal párosulva 1953-ban szükségessé tette az eddigi politika módosítását. Ezt a mezőgazdaság területén az MDP és az MNK Minisztertanácsának 1080/1953. (XII. 23.) számú határozata fogalmazta meg. Az 1953. decemberi párt és állami határozat külön fejezetet szentelt a gépállomások munkájának megjavítására. Kritikusan szólt a mezőgazdasági gépgyártásról. A traktorok iránti igényt sem mennyiségileg, sem minőségileg nem tudta kielégíteni a magyar ipar. 1953-ban gyakorlatilag ugyanannyi traktor volt, mint 1948-ban, igaz traktoregységben 12,5%-ot emelkedett. Az igen rossz minőség miatt - ez a munkagépeket is jellemezte - sok volt a leállás, az üzemidő kiesés. A szükséges alkatrész hiányzott, a javítás körülményei legtöbbször igen mostohák voltak, hiányzott a kellő szakértelem, a munkafegyelemmel visszatérő gondok voltak. A határozat a gépállomások tekintetében olyan feladatokat írt elő, amelyekhez hiányoztak a központi döntések és a források. A mezőgazdasági erő- és munkagépek - traktorok, arató-cséplő gépek, aratógépek, ekék, cséplőgépek, pótkocsik, kisüzemi gépek biztosítását illetően, az 1954, 1955 és 1956-os évekre - már a döntés időszakában is hiányoztak a reális feltételek. A célkitűzések egyáltalán nem, vagy csak 40-60%-ban teljesültek, pl. a tervezett 18 ezer traktor helyett 11300 db került a mezőgazdaságba, s ebből csupán 3300 volt univerzális. A tervezett 2200 kombájn helyett 612, az 1800 db kévekötő aratógépből csak 1274 készült el. A számszerű lemaradáson túl legalább ennyire hátrányos következménnyel járt, hogy a régi gépeket nem korszerűsítették. Az agrárpolitikai koncepciónak megfelelően a kispesti Vörös Csillag Traktorgyár szinte teljes egészében a nagyüzemek számára termelt, annak ellenére, hogy a vonóerő-kapacitás döntő részét még az igaerő (lófogat) képvisel126
