Eperjessy Ernő: Regionális cselédszótár. A zselicségi uradalmi cselédek regionális szótára 1900-1950 (Kaposvár, 2010)
Ajánlás
1964-ben került Budapestre, s nagy mennyiségű néprajzi és népnyelvi anyagot gyűjtött. Akkor, azokban az években gyűjtötte a cselédszótár anyagának nagy részét is. Amit ő maga nagymonográfiájáról ír, az mutatis mutandis érvényes a cselédszótárra is: „Közel öt évtizedes spontán gyűjtés, másfél évtizedes tervszerű kutatás, terepmunka és feldolgozás eredménye”. Természetes tehát, hogy mind az anyaggyűjtés, mind a lexikográfiai előkészítés az akkori tudományos követelmények szerint zajlott. Az is természetes, hogy azóta módosultak a lexikográfiai eljárások, s ezek egy részének az alkalmazását nem várhatjuk el. Nem, mert az adatgyűjtés nem a mai, differenciáltabb szempontrendszer szerint folyt, márpedig a szótárbeli ún. lexikográfiai minősítések egy része utólagosan nem végezhető el. A szótárt tehát úgy kell tekinteni és használni, mint amely egy már letűnt korszak sajátos társadalmi rétegének a szókészletét tükrözi, éspedig azon lexikográfiai elvek szerint elrendezve, amelyek az 1960-as évekbeli magyar nyelvtudományban, illetőleg nyelvjáráskutatásban általánosak voltak. A szerző nem jelölte a hangtani finomságokat: ez nem is baj. O maga is jelzi a bevezetőben, hogy több esetben is közöl váltakozó hangalakú adatokat, s hangsúlyozza, hogy ez az akkori nyelvi valóság tükröztetése, nem elírás. Nekem is feltűnt, hogy akár egy példamondaton belül is váltakoznak etimológiailag összetartozó szóalakokban a nyílt és zárt e-s realizációk például, s bár valóban fölmerül a gyanú, hogy vajon nem volt-e következetesebb az adatközlők zárt é-s nyelvhasználata, nem tudnám bizonyítani, hogy a gyanú megalapozott. A lexémaszintű adatok valóságához azonban aligha férhet bármi kétség is. A szótári részhez kapcsolódó bevezető fejezetek részletes tájékoztatást adnak a szótár használatához, szólnak megírásának indítékairól, az uradalmi cselédvilágról, a zselicségi puszták (majorok, uradalmak) névjegyzékét is olvashatjuk, térkép is segít az eligazodásban. A szerző bemutatja a vizsgált társadalmi réteg nyelvjárási sajátosságait, a követett szótárszerkesztési elveket. Név szerint is felsorolja adatközlőit, s természetesen megadja a rövidítések jegyzékét és az ilyenkor elmaradhatatlan szakbibliográfiát is. Mindezzel jó szolgálatot tesz a szótár olvasóinak, használóinak. Külön illendő szólnom arról a tiszteletet parancsoló felelősségtudatról és áldozat- vállalásról, amellyel Eperjessy Ernő cselédszótárának közkinccsé tételén fáradozik. A betegség szorításában, az idő sürgetésével versenyt futva mindent megtesz azért, hogy a szótár minél jobb és minél teljesebb lehessen. Hajtja az a természetes erkölcsi parancs, hogy tartozik elhunyt véreinek, az általa jól ismert cselédségnek azzal, hogy megörökítse emléküket a megőrzött szavak közzétételével. De hajtja a szakmai parancs is, amit az erdélyi költő, Kányádi Sándor így fogalmazott meg: Be kell hajtanunk, hordanunk mindent. A tájszavakat is. Semmi sem maradjon kint. Semmi sem fölösleges. - Érzi persze
