Eperjessy Ernő: Regionális cselédszótár. A zselicségi uradalmi cselédek regionális szótára 1900-1950 (Kaposvár, 2010)
Szöveges nyelvjárási szemelvények
möksajnáta, a kampóval kihusztaja tüzbü a kígyót... Akkor a kis kígyó mökszólamodott: - Az én apám a kígyók királa. Amér mögmentötted az életömet mögjutalmazlak. Ezutátu fogval mindömféle álatnak érteni fogod a nyelvét. Érteni fogod mit beszének. De egyre vigyázz! - ászt mongya. - Soha senkinek l né árúd, mer akkor azonnal mökhász! Vége az életödnek! Gondúta a juhász: - A, ez mese beszéd, nem lőhet igaz. - Még jót nevetőit is rajta. Közbe hajti tovább a birkákat. A legellőbe vót éty töpszázéves tőfa, az alat szokott delétetni. Halli, hogy az ágon két szarka veszeködik. Aszongya jaz egyik: - Máma mögén mökszámútam az aranyunkat az odúba. Avval együtt, amit tennap loptá, éppen száz arany van afészküngbe! Mongya jaz egyik a másikának. - É! Mast kipróbállom, mégis igaz-é, hogy mit csörröktek a szarkák? - mongya ja juhász. Fokta a baltáját, kiszélösitötte az odút, benn a száz arany. Héj! Mögörűt a juhász. Éppen házasonni készűt. Az aranyakad bele a tarisznyába, hazavitte. Tartott belülié nagy lakodalmat. Tét, mút az üdő, éccér a mönyecske aszongya: - Kedves uram, má ujjan régön ném láttam a szülejimet, jó lönne ükét möglátogatni vasárnap. Hogyan vannak, mög mindön. - Ném bánom, kedves feleségöm, akkor vasárnap émögyünk vendékségbe. A mönyecske szüleji három-négy faluvá odább laktak. Hogy né mönnyenek gyalog, szamárháton indútak. Az asszon űt a kanca szamárra, az embör mög a bakszamárra. Utnag vátak. A juhász mönt ellü, az asszon háttu. Útközbe ja kanca mindég lémarattt. Éccér a bakszamár hátraszóll a párgyának: - Nem szégyüllőd magadat, mindég lémaracc, ity sohasé érünk oda! - Könnyű neköd! - feleli rá a másik szamár. - Te csak másodmagaddá mész, de én negyedmagammá. Hogyan tunnék én évvé ja teherré uty szalanni mint te. A juhász mök hágati, hogy a két szamár hogyan beszéget és hangossan énevette magát. Mer ügyé ű értötte, hogy ez ászt jelönti, hogy a szamár vemhes, a felesége mök terhes. így vannak négyen. Az asszom mök hallotta, hogy az embör hangossan nevet. - Mit nevecc kedves férjem? - kérdözi tüle. - Semmi érdökös, csak úgy eszömbe gyütött valami. - De mégis csak, árúd é, min nevetté. Bisztossan engöm nevetté ki. A juhász pedig ugye ném árúhatta e, mer akkor neki vége. Addig, addig, az asszon csak pörűd vele, székáta az urát, ném hagyott neki békét. Má ja vendékségbü is hazamöntek, de az asszon csak veszeködött: - Arújja é, min nevetött, mer ha ném akkor évállik tüle, mög mindön. Házsártoskodott az asszon. - Kedves feleségöm, én észt neköd ném árúhatom é, min nevettem, mer akkor neköm mingyá mök kő hánom. - Mit bánom én, ha mög is hász, csak árúd é neköm, min nevetté. - Hát nem izs bánnád, hogy én mökhalok: - mongya ja juhász. - Nem én! Csak hájjon is mög az ujjan, aki a feleségét ném böcsülli annyirán, hogy előtte titkulózik. Eszomorodott a szögény juhász, a végin észánta magát: - Jó van asszony! Én elárullom neköd a titkomat. De előtte csinád mög a ravatalt, a hidegágyat, hogy még ára se lögyön gondod, ha mökhalok. Mer ha én émondom neköd, abba ja pillanadba mökhalok. Az asz- szon mög is csányátaja hidegágyat, léteritötte lepödővé, gyertyákat gyújtott melleje. A juhász fölőtözött az inneplő ruhájjába, főfekütt a ravatalra. A kutyájja pedig tutta mi a heizet, ügyé sajnáta a gazdájját. Szomorujjan ű is odafekütt a ravatal alá. 332
