Eperjessy Ernő: Regionális cselédszótár. A zselicségi uradalmi cselédek regionális szótára 1900-1950 (Kaposvár, 2010)
Szöveges nyelvjárási szemelvények
Neköm vót ég gombos hermónikám is. Éfütyűgettem a régi nótákat, mök ha hallottunk valami ujjat is, utána éjáccottam a hermónikán. Főleg a summások, azok hosztak mindég valami ujjat, azok mög mitülenk tanútok. Akkor kicsint töttem hozzá, vagy másítottam rajta, ahogyan neköm jobban teccött. Vót, hogy egész versöt szerkesztöttem hozzá. Ügyekösztem ugye, hogy gyün a vasárnap délután, akkorra má tuggyam. Av vót az uj nóta. Ära táncútunk.Töpször is ismétűtem, másnap má nótászták a határba. Kovács Imréné Péter Katalin 71 év. 1963. Kaposvár (Kovács néni is látta a kardot az égen az első világháború előtt?) Hogy láttam-é? Hogyne láttam vonal Akkor má nem is kislán vótam. Akkor még Kaposköröszturon laktunk édösanyámmá. Éccér igy este, sütött a hódvilág. Mongyák? Gyertök csak ki! Tiszta vér az ég és kard láccik rajta. Ujjam vót az ég, mintha vérözs löd vóna..., és a kardgyönyörűjjen vód benne. Nészték a népek és beszéték, hogy ez nagy háborút jelönt. És talán éty hónap, két hónap? Dobúták, hoty kiütött háború. Tizönnégybe, úgy nyáron. Mög is hát a sok embör. Bár ne löd vóna igaz! Eperjesi Imre 79 év. 1975. Sasrét-puszta (Tudna-e valamit mesélni az első világháborúról?) Hát,... ugye tizönnégybe kiütött a háború. Én tizénhadba rukkútam be. Előp Kapozsváron szógátam mind standbeli, hornista lőttem a tüzérökné. Másoggyára kerűtem Pestre a Kerepesi úti laktanyába. Onnaj Krakkóba... Onnaj mögen áddoptak a francija frontra, onnaj tovább az olaszokból. Doberdóná vetöttek be bennünket. A somogyi ezredbü csak páran marattunk. Lektovább Pijavéná, Isonzóná, Asijágó fölött vótunk az olaszokná. Ott a svaromlénija száz métör mél szakadégvót. Egyik felin a dékungba mi, a másik felin az olasz. Szigorú fagy..., a sziklák között horgya ja szél a havat. Utánpótlás csak öszvérökké, de má hetek uta azok se tuttak a fujátégba fővergőnni. A hóvihar mijatt is, mög az olasz srapnellá verette végig az utat. Körülöttünk a halottak csonttá fagyva... Nem tóm, bennünket is má éty hónaptya lé köllöd vóna váttani, de séhun semmi. Sé konyha, se víz, se utánpótlás. Havat melegitöttünk a csajkába téjának, abba úsztattunk kis cibakot. De inni is kőne, a hólétü minnyájan hasmarsot kaptunk, még jobban legyöngűtünk. Közbe az olaszok minket is verettek. Mindegy ám, valahunnaj vizet köll szőrözni, mer ehössen még birgyajaz embör, de víz nékün ném. Ászt má tuttunk, hogy a szakadégba van fórás, de ki mer lémönni? A kéd vonal között sénkifőggye...! Mindegy, vizet hozni muszáj. Esőnek rám esött a sorsullás... Nappá látnak, tüzének..., akkor kész! Sötédbe mögen csak ném lőhet... Nincs más, vagy a szürküllet, vagy a köd. Valami kapaszkodó utacska azér vót, hogy az embör bokrogba, ebbe-abba mökkapaszkodott. A hasadék alia is csak pár métör szélözs vót, középön fit a víz, naty küjek. Vállomon a karabél, egyik kezembe a kánná, a másikká mög ügyé kapaszkodók. Léérök, vót éty kiugró sziklafal, am mögé huzóttam. Hát látom, a fórásná má van valaki. Tőtti ajis a vizet kórságba. Asz kötéllé vitte. Elü, háttu átvetötte a vállán, úgy vitte. Még gondútam is, 329
