Horváth János Milán kiállítása (Kaposvár, 2009)
Önéletrajzi töredékek
legyen egy kényelmes kuckóm. Ott barkácsolva a deszkafal résein át a zsidó templomra láttam. A magas épület tele volt galambokkal, melyek raja a nagy gépkocsidurranásra sokáig körözött. A tetőig felnövő fenyőfák roskadoztak a verebektől, akik a lovak jóvoltából az úttesten táplálkoztak. A lovak tartották el az utcaseprőket is. Az udvarunkban lakott Verdőssy Béla, egy deklasszált család sérült elméjű fia, szintén utcaseprő. Ráültetett a taligájára, és zötykölve tologatott. Kedves bolond volt. Fennhéjázó történeteket mesélt magáról, de tudtam, hogy semmi sem igaz belőle. Mozifilmekbe élte bele magát. Oké, Néró! - hajtogatta, mert az a film volt akkora nagy élménye. Nem is tudom, mikor volt zavart. Ha benne élt a filmben, vagy ha a puszta élet vezérelte? Világoskék szemének, nyerges orrának, keskeny szájának nemes vonalát kópésan eszelős grimaszokkal gyermeteg mód szétzilálta beszéde közben - valami... Az utcaseprők figurái közül kirítta langaléta Madárfejű Jancsi. Vele dolgozott az anyja, egy töpörödött arcú fejkendős asszony. Jancsi sepert, az anyja tolta a gyűjtőtaligát. Nem volt barátkozó, inkább félénk. Seprés közben fejét lassan forgatva jámboran, hunyorgó szemmel fürkészett hol az utcakőre, hol a távolba, mintha keresne valamit. Madárfejű Jancsi még mindig él, alig öregedett valamit, s a Fő utcán ráérősen sétálgat... Én is visszajárok az utcámba, azon az úton, amelyet óvodás koromban használtam. A nagytemplomtól le a Kontrássyn, melynek szecessziós háza, a Csikász Imre aktos relief-stukkójával, világvárosi színvonalú. A Berzsenyi utcán átkapcsol az agyam a múltba. Akarom, hogy éljen az emlék... Strasszer Tibor képkeretező kirakata mindig megállított. Fényképek és giccsfestmények voltak kirakva. Nem tetszettek, s beljebb leskelődve, az üzlet falán rengeteg kép lógott. Felfoghatatlan bonyolultságát nem tudtam elemeire bontani. Megfigyeltem Strasszer bácsit, hogyan fűrészeli gérvágón a keretlécet. Két házzal tovább következett a Lucz fivérek üzeme. Az udvaron kalapálták, csiszolták, dukkózták a karambolos autókat. Édeskés festékszag csalogatott halállal fenyegető bódítással. A munkások távozása után Géza barátom nyitotta ki számomra a grund kapuját. Minden autóba beültünk, kedvünkre válogattunk a régi vonalú márkák közül. Egy áramvonalas Tátraplán párnás ülésébe süppedve addig forgattam az autórádió gombjait, míg egy tisztán felhangzó zenére akadtam. Elragadott a himnikus pátosz. Jóval később sikerült beazonosítanom, Edith Piaf énekelte az Exodust... A műhely mögötti autóroncshegy megmászása gyakori kihívás volt - a szülői fenyítés ellenére is -, melyet az elszaggatott ruhákért kaptunk. A mi udvarunk üres és kopár volt, de tele van az emlékeimmel. A felnőttek beszélgettek, az ablakba tett rádióból futballmeccset hallgattak, a slágerek elhódították a női szíveket. A mambó volt a divat. Az udvar gyerekeit nem kellett felügyelni, elég hely volt a csatangoláshoz. A lányokhoz illő játékokat lenéztük, így a húgom is fiúsítva volt. Külön varázsa volt a hátsó zártkertes udvarnak. Sokszintes, buja növényzete volt, valaha a zsidó templom parkjáról választották le magas téglafallal. Volt benne bukszusbokros sétány kerek kőasztallal, hatalmas fenyőkkel, liliomágyással, illatos jázmin- és orgonacserjékkel, piros virágú vadkörtével. Árnyékukban megbújva csigákkal, bogarakkal játszottunk. Külön volt gyümölcsfás kert barack- és almafákkal, öreg diófával. Volt egy bodzafákkal benőtt elvadult rész faházakkal, bűzlő vécésorral és disznóólakkal. A hátsó kertünkbe a kerítésen átmászva lehetett a gyerekeknek bejutni. A barackfa tetején trónolva kémleltem a szomszédos telkeket. A zsidó fiúk közül is volt játszótársam. Pisiléskor jöttünk rá, mi az a körülmetélés.
