Horváth János: Rippl-Rónai emlékkönyv, 2008

Történt azután egyszer, már az iskolaévem vége felé, tehát 1916 tavaszán, hogy egyik délután váratlanul elmaradt a tornaóránk és így hamarabb értem haza a szokottnál. Ahogy felértem a Kelenhegyi úti ház kapujához, láttam, hogy a műterem ablaka ki van világítva. Kulcsommal nem tudtam bejutni és többszöri csengetésemre nem nyílt ki az ajtó. így tehát leültem Dudits szomszédnőnk kerti karosszékeinek egyikében és vártam. Egy idő múlva újra csengettem és ekkor végre Józsi bácsi ajtót nyitott. Nem kérdezett semmit, én sem szóltam semmit, de rosszkedvűen bementem a műterembe és ott láttam a tükör előtt Elzát sámlin ülve, aki az arcát hozta rendbe. Józsi bácsi az ablakhoz ment vissza, ahol pasztelljeivel babrált. Elza, hátra sem nézve - akkor úgy véltem, - kaján mosollyal az arcán, odaszólt tükörképem felé: „Szervusz"! Mérgemben csúnya jelző csúszott ki a számon, de úgy, hogy Józsi bácsi ne hallja meg. A nő vérvörös lett, felállt, magára vette a kabátját, sapkáját, és „készen vagyok, Mester" kiáltással az előszobába ment. Józsi bácsi látta, hogy szokásom ellenére nem öltözöm át, azt kérdezte: „hát te nem tartasz velünk?" azt feleltem kifogásnak, hogy a vizsga közeledik, tanulnom kell. Ettől a naptól fogva, többé nem tartottam velük Józsi bácsi azonban továbbra is mint barátnőmet vitte ide-oda magával, olyan családokhoz is, akik ha Pesten volt, Lazarine nénit is meg szokták hívni. így akartak a nagy Mesternek hízelegni. Ez év júniusában én is véglegesen Kaposvárra kerültem és Elzát, aki később Zorka lett - nem láttam többé. Férjhezmenetelem után is kerültük azokat a helyeket, amelyekről tudtuk, hogy ők ott megfordulnak, nehogy Józsi bácsit zavarba hozzuk. E tapintatos viselkedésünkért Lazarine nénitől később még szemrehányást is kaptunk. Az átkeresztelésnek is elmondom röviden a történetét. Amikor 1917-ben Józsi bácsi a szerb frontra került, mint hadifestő, egy levélben arról értesít, hogy Elzikétől kapott egy levelet, amelyben panaszolja, hogy leveleit válasz nélkül hagyom. Úgy látszik, titokban tartotta Józsi bácsi előtt, milyen lesújtó véleménnyel voltam róla. Ebben a levélben írta meg Józsi bácsi, hogy milyen gyakori a szerb nők körében a Zorka név és neki annyira tetszik, hogy Elzikét ezentúl így fogja nevezni. Zorka egyébként velem egyidős volt, és alig hagyta el az iskolapadot, mikor először láttuk. Az édesapja a kerület zsidó hitközségének kántortanítója volt. 97