Honti Szilvia: Gördülő idő, 2007

LELŐHELYEK - Belényesy Károly–Fábián Szilvia–Marton Tibor–Oross Krisztián: BALATONSZÁRSZÓ-KIS-ERDEI-DŰLŐ

BALATONSZÁRSZÓ-KIS-ERDEI-DŰLÖ 87 segítségével az épített környezet is felvázolható. A védett terület északi és nyugati oldalán szabályos rendben sorakozó épületcsoport tagjai külső megjelenésüket, méretüket és felépítményüket tekintve egyértelműen a késő középkori többosztatú lakóházakat idézik (78. kép). Az itt álló épületek háromhelyiségesek. Átlagos hosszuk 15 m, szélességük 5 m. Kivétel nélkül cölöpváz szerkezetes, fonott, tapasztott falakkal épültek. Az építéshez általában 30-50 cm mély és 50-60 cm széles alapárkokat ástak, amelyekbe a falak vázszerkezetének függőleges oszlopait helyezték. Előfordul az is, hogy a falszerkezetnek nem készítettek ilyen alapozást. Ebben az esetben az oszlopok gödreit figyelhettük meg. Az épületek templom felé eső első és általában a második helyiségének oszlopait is alapárokba helyezték, míg gyakran előfordul, hogy a legutolsó, az erődítésárok felé néző helyiség (ól vagy kamra) falának építéséhez csak 10-15 cm vastag karókat használtak. Egy esetben szerencsés módon fennmaradt a karóváz külső oldalára szárazon rakott kőpakolás is. Az épületek hossztengelyében megfigyelhetőek voltak a födémet alátámasztó vastagabb oszlopok mélyebb gödrei, bejáratra utaló egyértelmű nyomokat viszont nem találtunk. Az alaprajzi szempontból elkülönülő déli oldalon az épületek felépítményei is más jellegűek. Itt több nagyméretű, egyterű építményt tártunk fel. Ezeket délről kétosztatú, robusztus épület zárja. Hossza 17 m, szélessége 7 m, alapárkai közel 1 m mélyek és 80 cm szélesek. A falak függőleges oszlopait az alapárkon belül sok helyen kőpakolással erősítették. Az osztófal a főfalakhoz hasonlóan mélyen volt alapozva, az épület tengelyében pedig előkerültek a födémet tartó oszlopok széles és mély gödrei. Ettől a tömbtől keletre, mintegy igazodva a többosztatú házak rendszeréhez, további két egyterű épület állt egymás mellett. Hosszuk kb. 10 m, szélességük 5 m. A középtengelyükben itt megfigyeltük a födémet tartó oszlopok gödreit. A többitől eltérően azonban ezeknek az építményeknek a belső terét a talajba mélyítették. Az északra fekvőé csupán 30-40 cm, míg a déli oldalon fekvő épületé mintegy 1 m mélységű. Ez utóbbi esetben az árokra néző oromzatnál meneteles bejáratra utaló nyomokat sikerült feltárnunk. A löszbe vágott oldalfalát valószínűleg fonott fal védte a beomlástól. Ezt az építményt - feltehetően pincét - még a 15. század közepe előtt megszüntették, és helyén egy, az előzőre merőleges tengelyű épületet emeltek. A középpontban álló „kőből épített" templom védett területen belüli szerepe topográfiai értelemben egyértelműnek tűnik. Átépítése, a sekrestye északi falának megerősítése talán épp a templom körüli építkezésekkel függött össze, de ennek pontos keltezése szinte lehetetlen, esetleges toronnyá való átalakítása pedig egyelőre csak hipotézis. A környezet változásainak az épületben is tetten érhető egyetlen bizonyítéka, hogy a temetőhöz hasonlóan a hajóban is előkerült egy, a temető területén korábban megfigyelt és leletanyaga alapján a késő Árpád-korra, illetve a 14. század elejére keltezhető veremcsoport. A templomdomb környezetéből, elsősorban a temető sírföldjéből származó leletanyagot vizsgálva látszólag sem az Árpád-kori objektumok, sem a későbbi átalakítások kapcsán nem érzékelhető törés a templom és a templom körüli temető használatában. Úgy tűnik, hogy cintermen belüli építkezésekkel csupán leszűkítették a temető területét, annak ellenére, hogy - mint a későbbi temetkezések is - rombolták a korábban eltemetettek sírjait, a temetés és a templom használata azonban folyamatos. A temető területének változása a sírmező feltárása során is érzékelhető volt. A 13. századi cinterem sírjai után, a templomkörzet bővítésével és beépítésével párhuzamosan a 14-15. századi temetkezések a templom közvetlen környezetében sűrűsödő, nem ritkán 4-5 sírréteget tartalmazó területre zsúfolódtak. Ebben az időben a templomon belül temetettek száma is jelentősen megnőtt, a hajó tulajdonképpen többrétegű temetővé alakult át. Az árkon belüli épületek lebontása után a késő középkori, kora újkori temető sírjai ismét nagyobb területen szóródtak. A 15. század végén, a 16. században és a 17. századi visszatelepülés után