Honti Szilvia: Gördülő idő, 2007

TERMÉSZETTUDOMÁNYOK ÉS RÉGÉSZET - Vörös István: BALATONSZÁRSZÓ-KIS-ERDEI-DŰLŐ ÚJKŐKORI TELEPÜLÉSÉNEK ÁLLATCSONTLELETEI

ÁLLATCSONTLEEETEK 297 letve az egyedek vágási életkorának ismeretében az egyes háziállatfajok hasznosítása rekonstruálható. A gazdasági haszonállatok közül a szarvasmarhának a törzs- és a húsosvégtag-régió; a kiskérődzóknek és a sertésnek a fej- és a húsosvégtag-régió csontjai kerültek elő a legnagyobb arányban (302., 305. kép). Ez azt jelenti, hogy a törzs (gerincoszlop, borda)-régió hasznosítása - fogyasztása - csak a szarvasmarha esetében volt szokásos. Az őskorban a sertésnek sem a gerinc-borda részét, sem a „csülkeit" nem fogyasztották. A szarvasmarhának több, a kiskérődzóknek és a sertésnek lényegesen kevesebb a lábvégi ún. szárazvégtag- és ujjcsontok száma. Szarvasmarha-húsoscsontok 54, kiskéródzőké 30, sertésé 17 gödörben fordul elő. A csontok felületén található vágási, hasítási sérülések alapján megállapítható, hogy a laposcsontokat (scapula/pelvis), a csövescsontokat (hum./rad.-fem./tib.), de a metapodiumokat (mc/mt) is tompa kőeszközzel széttörték. A koponyát és a mandibulát minden esetben széthasították Az elfogyasztott háziállat-húsrészek csontmaradványai - a sertésekre különösen jellemzően - fogyasztó, „urbánus" típusú megoszlást mutatnak. A nagyméretű lapocka (scapula/ hum.) és a comb (pelvis/fem./tib.) húsos részt - az égett szarvasmarhacsontok tanúsága alapján - megsütötték. A háziállatok vágási időpontjának életkorcsoportok szerinti megoszlása (303. kép) jól mutatja az egyes állatfajok elsődleges hasznosítását. A szarvasmarha, a juh és a kecske esetében a kifejlett egyedek 70-70,2%-os előfordulása az élő állat elsődleges hasznosítását jelzi. A sertéseknél a fiatal egyedek 63,9%-os gyakorisága elsődleges húshasznosítást mutat. A szarvasmarhákat teherhordásra, igavonásra (szán, kezdetleges faeke?) használhatták. Téli ellátásukról a juhokhoz hasonlóan gondoskodni kellett. A juhoknak és a kecskéknek gyapját, szőrét, tejét felhasználták. A kifejlett szarvasmarhát és a kiskérődzóket egész évben, a fiatal egyedeket a sertéssel kiegészítve döntően ósszel-télen, december-januárban, illetve márciusban vágták le. A balatonszárszói neolitikus telep vizsgált területén az állatcsontmaradványok topográfiai megoszlása szélsőségesen eltérő: 73 gödörben a csontok száma 1-10 db (39 gödörben 1 vagy 2 db, 34 gödörben 3-10 db); 17 gödörben 12-28 db; 5 gödör volt „alkalmi" (33-47-53-56-73 db), és csak 2 gödör tipikus szemétgödör (B-1686. gödör: 150 db; B-2977. gödör: 291 db). A középső neolitikumban az intenzív földművelés és állattartás mellett a húsvadászat szerepe jelentéktelen volt. A korszak vademlősei közül elejtették az őstulok, a gímszarvas, a vaddisznó és a mezei nyúl egy-egy példányát. A halászatról egyetlen halcsigolya tanúskodik. 303. kép Gazdasági haszonállatok mortalitása, vágási életkor-megoszlása (hó/egyedszám) 301. kép Kerámiatöredék plasztikus kos fej ábrázolással Balatonszárszóról 302. kép Gazdasági haszonállatok csontmaradványainak testrégiók szerinti megoszlása: 1. szarvasmarha II. juh és kecske III. sertés 1-feh 2. törzs-, 3. húsosvégtag-, 4. szárazvégtag-régió 5. ujjcsontok