Honti Szilvia: Gördülő idő, 2007
Bálint Csanád–Winkler Ferenc: KÖSZÖNTŐ
KÖSZÖNTŐ A Kárpát-medence és benne a mai Magyarország területe a történelem folyamán minden időben különösen kedvező letelepedési lehetőségeket kínált. A vizekben való gazdagsága és kiegyensúlyozott éghajlata ugyanis valamennyi szomszédos régiónál előnyösebb életfeltételeket nyújott az évezredek folyamán a szélrózsa valamennyi irányából betelepülő népeknek. Az utóbbiak ritkán költöztek tovább, mert a mozaikszerűen tarka természeti viszonyok között valamennyi lehetséges életformát (irtásos földművelő, nagy- vagy kisállattartó, folyómenti gazdálkodást stb.) űző nép megtalálhatta a maga számára előnyös tájat - innen ered a Kárpát-medencének régészeti kultúrákban különlegesen gazdag és különlegesen sokszínű volta. Bő másfél száz esztendeje folyik ennek kutatása, ami az említett adottságokkal párosulva a magyar régészetet a 20. század közepéig a világban folyó régészeti munka élvonalában, illetve érdeklődése homlokterében tartotta. Az ezt követő korszakot 1990 körül egy újabb követte, amit akár a régészet „autópálya-korszakának" is nevezhetünk. Az autóutak és -pályák építése és más nagyberuházások kapcsán folytatott megelőző („leletmentő") ásatások ugyanis példa nélküli méretű feltárásokat tettek lehetővé: az autópályák több száz kilométeres nyomvonala, az egyenként is több hektárra kiterjedő autópálya-csomópontok és a hozzájuk kapcsolódó létesítmények (parkolók, pihenők) több százezer négyzetméternyi terület régészeti átvizsgálását tették lehetővé. Ennek köszönhetően a legkülönfélébb korszakokba tartozó települések és temetők olyan számban és kiterjedésben váltak tudományosan ismertté, amiről korábban álmodni sem lehetett. Ez a helyzet soha nem remélt mennyiségű új leletanyagot, azon belül számtalan apró tudományos szenzációt eredményezett, de egyben gyökeresen új munkamódszereket és -tempót kívánt a régészektől és gyökeresen új felfogást a hazai múzeumügytől és annak gazdáitól. A régész munkája messze nem csak abból áll, amit a tévéhíradók uborkaszezonban sugároznak, amint az a beállítás is hamis, hogy ezek a feltárások hátráltatják az építést. Az autópályás leletmentéseken végzett munka embertpróbáló erőfeszítést igényel márciustól novemberig, mindenféle időjárásban, sokszor napi 10-12 órában és mindez szerény életkörülmények között. Ám a múzeumokra is nemvárt feladatok zúdultak: a hatalmas tömegű leletanyag restaurálása, leltározása és biztonságos tárolása sokukat szinte megoldhatatlan teendők elé állítja (a tudományos feldolgozó munka költségeiről és gondjairól most nem beszélünk). Mindennek megoldása kívül esik a régészek és a múzeumigazgatók kompetenciáján.
