Kunffy Lajos: Visszaemlékezéseim, 2006

bennünket, de alig ültünk a hajón negyed órát, vihar keletkezett és ez anynyira fokozódott, hogy már közel álltam a tengeri betegséghez. A Sole mio bájos dallama sem hatott már és annyira rosszul lettem, hogy amikor Sorrentóig jutottunk, kértem Ellát szálljunk ki. Órákig tartott, míg megkönnyebbültem, és este felé aztán lófogaton mentünk Castelamare-ig és onnan vissza Nápolyba vasúton. Ez a gyönyörű kocsiút, egyik oldalon a tengerrel, másik oldalon a narancserdőkkel, ahonnan a gyerekek hordták kocsinkba a friss narancsokat, némileg kibékített, hogy nem láthattam Capri szigetét. Utóbb pedig oly sok szépet olvastam Axel Munthe svéd orvos könyvében, a Monte san Michele-ben róla. Nem feledkezhetem meg a nápolyi múzeumról sem, ahol tulajdonképpen a Pompeiből kiásott legértékesebb szobrászati emlékek vannak felhalmozva. Ez teljesen görög művészet. Csodálatos, hogy mennyi szépséggel vették körül magukat, amit a mindennapi használati tárgyak díszítése is elárul. Egy olyan Ids szobor, mint az a fiú, aki a talpából a szálkát húzza ki, a finom megfigyeléssel egy igen magas kultúrát árul el. Nápolyból felfelé Rómába utaztunk, de most már vasúton. Rómában a Via Salustiánán egy német pensióban laktunk, ami elrontotta római ottlétünk prózai részét. Antipatikus, piszkos hely volt, a közönség sem jobb. És megtörtént velünk egy napon, hogy feleségem átöltözvén vacsora előtt, kofferjét nyitva felejtette. Mikor vacsora után visszatérve ijedten észrevette és megállapította, hogy brilliáns fülbevalói hiányoznak. Siettünk felkeresni Dénes nevű honfitársunkat, már régi római lakost, tőle tanácsot kérni, mit tegyünk. Jött velünk rögtön a rendőrségre és ez oly erélyesen lépett fel, hogy reggel a szoba tisztogatása alkalmával a mosdó alól előkerültek az ékszerek. Római szemleutunkat szent Péter templomának megtekintésével kezdtük, ahol éppen Rampolla bíboros celebrálta a misét nagy pompával. A templom arányai, a Michelangelo tervezte kupolája lenyűgöző hatással volt ránk. Aztán a Vatikánba mentünk át, elvonulva a svájci gárda előtt, amelynek uniformisát szintén Michelangelo tervezte. A sixtusi kápolnába érve majd leroskadtam a bámulattól. Emberfeletti műnek éreztem. Annyi kifejező erő van az alakokban, hogy szinte megsemmisülve érzi magát az ember. Alig tudtam innen kimenni. Emlékszem azt mondtam a feleségemnek, úgy érzem, mintha a legnagyobb elme tartott volna nekünk előadást a bibliából. Michelangelo plafonja nagyobb hatást tett rám, mint az oltár mögötti Utolsó ítélet. Ereztem, hogy ez nagy gondolatokat foglal magában, de nem találtam festőinek. Azt hiszem, hogy átfestésekkel, amit utóbb egyes pápák végeztettek rajta, rontották is. Ezen a művön a bölcseleti rész erősen túlteng a festői elemeken. Raffael művei közül a Vatikánban legjobban élveztem az Athéni iskolát. A kompozíció érthetősége, latinos világossága, szép vonalvezetése, mint minden Raffael képen maradék nélkül kielégíti az embert. Itt az irodalmi rész teljes harmóniában van a festőiséggel. A Borghese Galériában nagyon 79