Kunffy Lajos: Visszaemlékezéseim, 2006

magukkal vinni Stein János festőkollégánkat, egy erdélyi fiút, aki őszi viszszatérésünkkor Parisban nem győzött panaszkodni, hogy az ő nyara menynyire el volt rontva. Egészen fel volt dúlva lelkileg. Ugyanis Hock már abban az időben sokat foglalkozott a spiritizmussal, ami Pesten köztudomású volt. Úgy tudom, hogy ebben a spiritiszta társaságba tartozott Ujházy Ede is, a Nemzeti Színház kiváló tagja. A spiritiszta seance-okba belevonták Steint is és az a szegény fiút egészen megzavarta. Egy alkalommal, mint elmondta, megjelentették neki az öreg apját, aki latinul beszélt hozzá. Stein megírta ezt az édesapjának, aki kolozsvári könyvkereskedő volt. Az apa ki akarta józanítani fiát és megírta neki, hogy az öregapja egy szót sem beszélt latinul, ne hagyja magát elbolondítani. A szomorú eredménye ennek a tengerparti üdülésnek az volt, hogy Stein semmi érdemes munkát nem tudott felmutatnia nyári vakációból. Én pedig gazdag eredménnyel tértem vissza Parisba. Először éltem a nagy, nyílt tenger mellett és rendkívül inspirált folyton változó hangulataival. Kezdetnek egy breton lánykát festettem, amely kép egy Nemzeti Szalonbeli kiállításomból elveszett. Jelentősebb munkám egy breton házaspár életnagyságú megfestése volt, a lenyugvó nap fényében, a tenger előtt térdelve, imára kulcsolt kezekkel, várva a hazatérő halásztársaikat. Ez a kép oly élénk színekkel volt megfestve, hogy Ferenc József, mikor a műcsarnoki kiállításon előtte elhaladt odasúgta Telepy bácsi műtárosnak, aki őt kalauzolta: Ez a kép nagyon szecessziós! A kép Károly fivérem birtokába került. Sok tanulmányt festettem hozzá mielőtt a nagy képhez hozzáfogtam. Aztán kisebb hangulatokat festettem a tengerről, melyeket a Nemzeti Szalonban állítottam ki. Ezekről Rózsa Miidós azt írta a Pesti Hírlapban: „A művész olyan hangulatokat lesett el a tengerről, melyeket még nem festett el előle senki." Bretagne-ben nemcsak a tenger hatalmassága gyakorolt rám nagy benyomást, hanem a nép is. A férfiak széles karimájú, bársony szalaggal díszített kalapjukkal, amely hátul hosszan lelógott és fekete ruhájukkal, amelyeken szintén bársony díszítések voltak és a nők, földig érő, ugyancsak fekete, barna vagy sötétkék szoknyájukkal, fehér főkötőjükkel, amely helységenként változott, szinte apáca benyomást keltve, tették a festői hatást. Egy tárcámban, melyet a Pesti Naplónak küldtem onnan, a tenger papjainak és papnőinek neveztem őket. Eletük a tenger körül forgott, ennek a nagy hatalomnak a szolgálatában. Sokan áldozatul estek évente a nagy viharoknak. Feltűnően sok özvegy asszony volt, akiknek férje a tengerrel való küzdelem áldozata lett. Késő őszig lekötöttek munkáim és mikor a nagy viharokat jelezték, elutaztam a Bretagne legszélsőbb pontjáig, Penmarch-ig, hogy ott az igazi nagy viharokról benyomást nyerjek. A szél olyan erős volt ott időnként, hogy nem lehetett állva maradni, hasra kellett feküdni. A Ids hotel, amelyben megszálltam, tele volt francia festőkkel. Este együtt ültünk a table d'hote-nál ahol az idegen kollégát igen barátságosan fogadták. Le Couturier 59