Kunffy Lajos: Visszaemlékezéseim, 2006

Amerikában. Az állványon félig kész képet már megvették a műkereskedők. Hamarosan azonban óriási vámokat vetett ki Amerika a külföldi képekre, úgyhogy teljesen megszűnt az export. Amerika saját fiait küldte Európába művészeti kiképzésre és hazatért saját művészeitől vásárolt képeket. Sok francia festő, különösen portraitista átment azonban Amerikába dolgozni, és nagy pénzekkel tért haza. így fogtak ki az amerikaiakon egy ideig, amíg az amerikai festők is annyira megerősödtek, hogy európaiak csak kivételesen, meghívásra utaztak ki. így járt mesterem Benjamin Constant és utóbb, a mi László Fülöpünk is. Az amerikai milliárdosokat persze a nagy vámok sem akadályozták meg abban, hogy régi nagy mesterek jelentős műveit hazavigyék. A francia közönséget önérzetében nagyon bántotta, hogy egy aukció alkalmával Millet híres Angelus című képét egy amerikai vette meg és vitte ki. Elhatározták, hogy ezt a művet minden áron vissza kell hozni Franciaországba. Chauchard, a Louvre Áruház tulajdonosa vásárolta vissza egymillió frankért és ismert kollekciójával a Louvre Múzeumnak ajándékozta halála után. Amint Halmival figyeltük a Mestert munkájában, egy öreg úr botra támaszkodva állított be. Látszott, hogy régi barátja a műteremnek. Ez Rochefoucauld herceg volt. Majd egy nagyon szép középkorú, kitűnő megjelenésű hölgy jelent meg, akinek láttára Munkácsy letette palettáját és körüljárt vele a műteremben. Ez Chaplin festő felesége volt, kihez Munkácsyt gyengéd szálak fűzték. Halmy a helyzetet ismerve, ajánlotta, hogy menjünk le az első emeletre, ahol Munkácsynénak is be fog mutatni. így már nagy társaság volt együtt és Földváry Emma, bájos magyar lány, aki nagyon gyakori vendége volt a háznak, szervírozott teát. Kis teázó csarnokok nyíltak a rue de Rivoli-n a Rumpelmayer és egy a rue Commartin-ben, ahol ceyloni férfiak szolgáltak fel. A legtöbb családnál nem kínáltak semmit délután és a látogató cilinderével és sétabotjával foglalt helyet a szalonban. A cilinder és a sétapálca kiegészítette a redingot-ot. Mi magyar fiúk a Munkácsy estélyekre is kaptunk meghívást. Mikor az első estélyre indultam, esett az eső és félve, hogy sárosan érkezem, a szomszédos St. Germain de Pres templom előtti kocsiállomásig mentem, ahol bemondva Munkácsy palotájának címét a kocsis mindjárt azt felelte: „Ah chez Mr de Munkácsy!" (Ah, Munkácsy úrnál!) Ennyire ismert volt Parisban is. Az estélyen ezernyi ember tolongott. Estélyeik olyan látogatottak voltak, hogy Munkácsyék a szomszéd palotát is megvették, a falat áttörették és egy óriási zeneteremmé lett a szalonjuk. Remekül voltak berendezve, főként renaissance bútorokkal, drága szőnyegek, terítők és függönyök súlyosodtak, mindenütt sötét színekben, inkább az akkori divat szerint. Ezeket a nagy estélyeket Munkácsyné rendezte, nagy jártassággal. Munkácsy viszont anynyira bent élt művészetében, hogy ilyen nagy estélyeken is úgy kellett előhívni műterméből. Ma is fülembe hangzik még, amikor Munkácsyné hatalmas alt hangján bekiáltott a műterembe: „Miska viens donc Monsieur de 47